A dráma 1953–1956 között
A dráma 1953–1956 között
Az 1953-as politikai fordulat az egész irodalomban éreztette hatását; s a dráma, lévén közösségi műfaj, talán még frissebben reagált a politikai élet változásaira. A színházak műsora színesebbé, gazdagabbá vált. A magyar drámaírói hagyományból színre került Bródy Sándor: A tanítónő című darabja, s 1956-ban Az ember tragédiája is. A színházakban ismét polgárjogot nyert Csehov, Ibsen, bemutatták García Lorca híres darabját, a Bernarda Alba házát, Sartre-tól a Főbelövendők klubját, majd 1956-ban Anouilh és Pirandello műveit is. A kortárs drámaírók közül az addig teljesen háttérbe szorított Németh László darabjait játszották nagy sikerrel.
Bár külön korszakként tárgyaljuk az 1953-tól 1956-ig terjedő évek drámatermését, ez nem azt jelenti, hogy éles cezúra lenne a két korszak között. A drámai 1342műfaj maga nem szabadult meg a sematizmus béklyóiból; nem újult meg a műfaj belső, poétikai, dramaturgiai jellegzetességeit tekintve. S a színházak műsorát végignézve azt is meg kell állapítanunk, hogy a játszott darabok nagy része még mindig az előző korszak gyenge sematikus darabjaiból kerül ki; s az új darabok között is bőven akad ilyen. A változást egyrészt a műfaji gazdagodásban, az előző korszakból hiányzó műfajok megjelenésében kell megjelölnünk, másrészt pedig az 1953-tól nyomon követhető tartalmi változásban kell látnunk. A júniusi párthatározat egyfajta zsilipet nyitott fel az irodalom előtt is, bizonyos kereteken és határokon belül, de megkezdődött az addigi politika bírálata; szemben az azidáig egyöntetű, apologetikus hangnemmel. Az íróktól intézményesen követelt hiteles valóságábrázolás lassan és részlegesen, de kezdett lehetővé válni: másként fogalmazva, megnőtt az igazság kimondásának lehetősége. A korszak néhány kiemelkedő darabját elsősorban nem esztétikai értéke folytán kell számon tartanunk, hanem az általa képviselt igazságérték következtében. Természetesen nemcsak a drámairodalomra érvényes ez: a líra és az epika területén is ez a sajátságos értékeltolódás ment végbe: nem annyira a mű belső, esztétikai, művészi sajátosságai szolgáltak értékmérőül, hanem – visszahatásként az előző korszak torzításaira – a művek által képviselt igazság, a kimondás, a megnevezés bátorsága, mellyel – olykor a politika helyett is – az írók tudatosították és megfogalmazták olvasóiknak az elmúlt évek jelenségeit, eseményeit. A demagóg hazugságok után, melyeket a színpadról és a szónoki emelvényekről hallhatott a közönség – felhangzik végre a tapasztalati valóságra is tekintő, őszinte szó.
A vígjáték és a szatíra
A társadalmi dráma és a szociografikus riportdráma
A történelmi dráma
Az ifjúsági és mesedráma
