Előszó.
Előszó.
Hazánk történetének alig van kimagasló eseménye, amely oly élénken és oly hosszasan foglalkoztatta volna a kedélyeket, mint éppen az 1848–49-iki magyar szabadságharcz. Egy egész külön irodalom támadt már eddig is erről az emlékezetes két esztendőről.
S még most is, egy félszázad múltán, szivesen elmerengünk e csodás napok történetén. Úgy vagyunk vele, mint a festőművészet az őskereszténység legendáival. A nagy Ráfaeltől kezdve az ismeretlen falusi piktorig mennyien, s hány különféle alakban tették vászonra a hitalapitók mártiriumát, s a magasztos tárgy még sem veszitett erejéből; mindig akad ujabb, meg ujabb festő, ki alkotásához e szent hagyományokból merit ihletet.
A 48-iki korszaknak csaknem hasonlatos a hatása, nemcsak a magyar közönségre, de a magyar irókra is. Ez a mély hatás késztetett engem is, hogy gyönge tollammal könyvbe próbáljam foglalni a szabadságharcz történetét.
Tudom, hogy előttem már avatottabb kezek dolgozták fel e tárgyat s bizonyára utánam is lesznek, akik ujra megirják azt, sokkal jobban és sokkal alaposabban. De azt hiszem, hogy talán még sem végeztem egészen fölösleges dolgot; azt hiszem, hogy némi tekintetben ez a munka is hozzá fog járulni a 48-iki hagyományok föntartásához.
Könyvem két főrészre oszlik. Az első kötet a szabadságharcz indító okaival foglalkozik, a másik kötet a megrázó dráma lefolyását mondja el. Az első részt szélesebb alapokra fektettem, nemcsak azért, mert történetiróink a szabadságharcz keletkezésével kevésbé foglalkoztak, hanem azért is, mert csak ez előzmények ismerete mellett látja majd az ujabb nemzedék is, hogy küzdelmünk jogszerű önvédelemnél nem vala egyéb.
Talán fölösleges emlitenem, hogy könyvem megirásához a rendelkezésemre álló összes irott forrásokat felhasználtam; de nem hagytam figyelmen kivül a szabadságharczban részes szavahihető egyének magánfeljegyzéseit sem.
Magam érzem leginkább, hogy munkámnak sok a fogyatkozása. De ezeket némi csekély részben talán mégis ellensúlyozni fogja annak tárgyilagos volta. Mindvégig arra törekedtem, hogy ne a saját egyéni nézeteimet erőszakoljam az olvasóra, hanem a történeti események hű és tiszta képe táruljon szemei elé.
Ez a tárgyias szempont vezetett a képek megválasztásánál is. Kreith Béla gróffal, – ki gazdag ereklyemuzeumát bocsájtotta rendelkezésemre, – azon voltunk, hogy lehetőleg csakis egykorú illusztrácziók kerüljenek a könyvbe. S ez az oka, hogy egyik-másik kép talán gyarlóbb kivitelü ugyan, de viszont érdekessé teszi jellegzetes korhűsége.
A történet a népek oktatója, – úgy mondják. Legyen szabad remélnem, hogy igénytelen művem ez irányban is teszen valamicske szolgálatot. Talán erősíteni fogja a nagy idők nagy alakjai iránti kegyeletet, talán hozzájárul a szabadságszeretet és a nemzeti öntudat emeléséhez. Vajha úgy lenne!
Isten áldása legyen a hazán.
Budapest, 1894. deczember 1.
Gracza György.
HONVÉDTÁBOR
