Mohács, Magyarországnak nyomorúsága | Száz Magyar Falu

Mohács, Magyarországnak nyomorúsága

A Mohács előtti évszázadokban a parasztság hétköznapjait csak ritkán szakította meg az egész országot érintő ellenséges támadás. A magyar állam összeroppanása gyökeres változást hozott. A szünet nélküli hadiállapot s a fenyegető élet- és vagyonveszély lett hosszú időn át minden család legmegrendítőbb élménye.

A török hadak kevéssel Mohács után megjelentek a megyében, és betöréseikkel rémisztgették a lakosságot. A döntő fordulat az 1543–45. évi hadjárat után következett be. Szulejmán szultán seregei 1543-ban elfoglalták Székesfehérvárt, majd Veszprém 1552. évi török kézre kerülése után alakult ki a Dunántúl északkeleti felében az a két birodalom érintkezési vonalát képező végvidék, amely nem változott jelentősen a török háborúk másfél évszázada alatt.

A hódoltsági területnek sohasem volt a két állam közti szerződésben rögzített, részletesen leírt határa, hanem csak egy bizonytalan határvidéke, ahol egyik fél sem érezhette igazán a magáénak a végvárak között, körül elhelyezkedő területeket. Ezen a vidéken soha nem volt igazi fegyvernyugvás sem. A békekorszakot csak az különböztette meg a háborús évektől, hogy ilyenkor nem szervezett, nagy seregek vonultak fel egymás ellen, hanem kisebb-nagyobb helyi, portyázó csapatok marták, öldösték egymást. Állandóan készenlétben kellett állni mindkét oldalon, mert a gyanútlanra az ellenfél azonnal rácsapott. Két birodalom, két nagy ellenfél katonái csaptak össze területünkön, s két évszázados kényszerű hadakozásuk közben nem kímélték egymást és a föld vétlen és védtelen népét.

Dudar és a szomszédos falvak sorsa ebben az időben nagyrészt a palotai és cseszneki eseményekkel függött össze. (A török elleni védelem bástyái megyénkben Pápa, Veszprém és Palota végvárak, mellettük kisebb szerepet játszottak Csesznek, Devecser, Nagyvázsony és Ugod.) Az 1563-66. évi török defterek (adólajstromok) szerint ekkor már Csesznek is a töröké volt, s az erősen szorongatott vidék csak gróf Salm Eckhard, győri generális fölmentő csapatainak 1566. június 16-án Palotára érkeztekor lélegzett fel rövid időre.

A török előrenyomulás következményeként a bakonyi települések egész sora vált lakatlanná. Dudaron ezzel szemben megmaradt a település lakosságának folytonossága a XVI–XVII. században, s nem emlegették pusztaként a török kor végén keletkezett írott források sem. Ez annak ellenére így van, hogy Dudarnak is jócskán kijutott a pusztításokból, ami a török hadak járását kísérte. 1536-ban Dudaron hét szegény soron lévő és tizennyolc adófizető család élt. Az 1553. évi dicális összeírás idején már csak négy adóköteles portát találtak. (A török kor Dudarra vonatkozó adóösszeírásainak adatait a Függelék III. táblázatában közöljük.) Súlyos csapásokat szenvedett a falu a tizenöt éves háború idején is. Többször rákényszerült a nép, hogy elfusson, és az erdőben húzza meg magát.

A legújabb történeti-demográfiai vizsgálatok kimutatták, hogy egy-egy háborús dúlás következtében az érintett vidék lakosságának nem kellett feltétlenül elpusztulnia: a parasztok erdőbe, nádasokba, barlangokba menekültek, majd a veszély elmúltával visszatértek falvaikba, és a romokon rövid időn belül új élet virágzott. Mint olyan sok más esetben, az emberek megható ragaszkodása szülőföldjükhöz most is döntő jelentőségű nemzetfenntartó erőnek bizonyult.

A török kori parasztság sorsa, helyzete földesuraitól is függött, hiszen termelési, adóztatási, munkáltatási módszereiben beállott változásokat a jobbágyok szükségképpen megérezték, a telkek, amelyeken gazdálkodtak, a földesúr tulajdonában voltak. Azonban a „ki kit tart el” kérdést sem döntötték el egyértelműen az új viszonyok. Ahogy nehéz meghúzni a hódoltság határát, az adóztatás módjában is sajátos helyzet alakult ki. Mindkét fél jogot formált a másik területének még egy jó részére, ahol állami, földesúri jogokat gyakorolt, adóztatott, a magyarok őseik, a törökök a hódítók jogán. A hódoltsági peremvidéken valamennyi településnek volt magyar és török földesura, a lakosság mindkettő s az állam részére is adózott.

Dudar magyar földesura a hódoltság időszakának első felében Palota várának ura volt. (A korabeli összeírások szerint 1594-ig folyamatosan a vár tartozéka volt a település.)

Palota és a hozzá tartozó uradalom a XV. században az Újlaki családé, majd utána egészen 1559-ig a protestáns Podmaniczkyak bírták. Az 1550-es évektől végvár. Katonái legendás harcokban (Thury György kapitánysága alatt) védik az erődítményt, környékét és egyben az országot.

Podmaniczky Rafaelnek a vár karbantartása és az őrség fizetése nagy terhet jelentett, s már 1549-ben tárgyalások folytak közte és a király között az erősség átadásáról. 1559-ben, amikor a földesúr meghalt, özvegye át is adta a várat a hozzátartozó birtokokkal együtt a királynak.

A végvárak fenntartása óriási összegeket emésztett fel, s a fizetetlenség miatt a várúr, majd a királyi udvar maga is úgy próbált a helyzeten segíteni, hogy az erődítményhez tartozó falvakat az egyes vitézeknek adományozta addig, míg a szolgálatban maradtak. A Palota 1559. évi átadásakor készült leltárból tudjuk, hogy Dudart és Nánát Cseszneki Mihály fővitéz bírta.

A magyar végvárak katonasága azonban nemcsak a maga és a várak ellátására szükséges összegek és szolgáltatások kikényszerítésén fáradozott, hanem a magyar részre szóló állami, egyházi és földesúri adók behajtásán is. Szolgálatuk az egész török korszakban nélkülözhetetlen volt, hiszen a török jószántából, szép szóra nem engedett, sem a török alattvalójává vált paraszt nem adózott volna a magyar részre kényszer nélkül. De különösen nélkülözhetetlen a szerepük az első évtizedekben, amikor a török hatóságok és az adófizetők szoktatása, betörése volt a feladat.

Az 1580-as évekre Palota végvári katonaságának helyzete a fizetetlenség miatt annyira ellehetetlenült, hogy a portyázáson, rabok ejtésén, lovak zsákmányolásán kívül a várhoz tartozó falvak sanyargatása jelentette a jövedelmet. Sorban fordulnak a falvak – 1588-ban Dudar is – Nádasdy Ferenchez (aki horvát bán és fejérmegyei főispán volt), hogy a legnagyobb kegyetlenséggel bánnak az adózó néppel, nincs előttük semmi becsületük. Minden ítélkezés nélkül s teljesen jogtalanul bírságot szednek, gabonát, különféle élelmiszereket, szekér fát, szénát, bőröket kérnek, még a káposztájukból is tizedet vesznek. A várbeli kapitány kegyetlenkedései miatt a jobbágyok már a szökést fontolgatták. Pedig csak ezután következtek a tizenöt éves háború (1592–1606) borzalmai. Erre az időre esik Veszprém, Palota, Pápa és Győr várának török uralma, így az ellenség három irányból szorongatta a lakosságot. 1609-ben a dikátor csupán 39 adozó helyet talált a megyében, az egész lakosság menekülésben volt. Minthogy évtizedekig nem volt vetés és aratás, a XVII. század elején egymást érték az éhínségek.

Ebben az időben került Dudar a Huszár család birtokába. Huszár Péter, korának legendás törökverő vitéze, Pápa kapitánya már 1588-ban kérte magának Palota várát, de nem kapta meg. Berhidai származású volt, ismerte és szerette ezt a vidéket. Kiváló felderítő lévén pontosan tisztában volt a helyi viszonyokkal. (A bécsi hadilevéltárban Zeitung vom Huszár Péter címen őrzik jelentéseit.)

Huszárnak hosszú távú tervei voltak arra az esetre, ha elnyeri a palotai kapitányságot. Szerette volna újratelepíteni az elpusztult falvakat (mint ahogy ezt megtette Ajkával és Vénekkel), de tudta azt is, hogy nem elég a telepítés, meg is kell védeni azt. Azért szeretett volna itt, a török torkában kapitány lenni, hogy környékbeli telepítéseit megoltalmazza tőle. Nem kapta meg ugyan a kapitányságot, de míg Pápán szolgált, hatalmát kiterjesztette egészen Palota váráig. 1594-ben visszafoglalta a töröktől Dudart és Nánát, s mivel a kincstár ötezer forint zsoldjával tartozott, ennek ellenében kérte a két falut. A kamara és a király beleegyezésével 1597. június 4-én állították ki számára az adománylevelet. Birtokát már nem védhette meg, mert Erdélybe hívták, ahol 1602-ben a tatárok kivégezték. Távollétében a bécsi udvar rebellisnek és esküszegőnek nyilvánította, 1600-ban Mátyás főherceg utasítása szerint: „Huszár minden ingatlanát és Dudar meg Nána községet el kell foglalni”. A család mégis jogot formált a területre, amely beházasodás révén később a Botka családra szállt. (Botka I. János Huszár Péter leányát, Katalint vette feleségül. Ő a megalapozója annak a birtoknak, mely az 1680–1683-i osztálylevelek szerint magába foglalta „Rácság és Baranyaság” uradalmait, Zala, Vas, Somogy és Veszprém vármegye 22 faluját, Tolna vármegye 38 pusztáját és lakott helyét.) Dudar XVII. századi összeírásaiban 1614-ben, 1638-ban, majd 1647-ben a Huszár család birtokaként, 1696-tól Botka örökösök területeként írták össze.

A falu 1638-tól a cseszneki vár tartozékaként is összeírásra került. Ekkor jegyezték be a veszprémi káptalan hiteleshelyi jegyzőkönyvébe III. Ferdinánd adománylevelét, mely szerint Eszterházy Dániel (a cseszneki ág megalapítója) az osztrák háznak tanúsított hű szolgálatai jutalmául megkapta Csesznek várát tartozékaival együtt. A várhoz tartozó falvak között szerepelt Dudar.

Igényt tartott azonban a falura Zichy István is, aki 1649-ben királyi adomány révén megszerezte Vázsonykő, majd 1650-ben Palota várát a hozzátartozó községekkel együtt. Dudar népessége és a hozzá tartozó terület mindkettőjük számára értékes javadalom lehetett.

A török, mint más elfoglalt területeken, itt is bevezette a maga katonai-igazgatási rendszerét, amelynek belső határai függetlenek voltak a korábbi megyehatároktól. Rátelepült az eddigi településhálózat központjaira, nem kívánt új városokat, településeket kialakítani. Székesfehérvár eleste után két héttel már állt és működött a török vámhivatal. Hihetetlen gyorsasággal szervezték meg a közigazgatást az elfoglalt területeken, és módszeres alapossággal kutattak fel minden jövedelmet, írtak össze minden lakost, hogy minél több sarcot szedhessenek be. A lakosság mindennapi életébe a hódítók kevéssé avatkoztak be, vallásukban nem háborgatták a keresztényeket, csak az adó és a stabilitás érdekelte őket.

A magyar jobbágyok fizetni valóinak a megállapításánál a törökök a magyar gazdasági és adózási viszonyok ismeretében jártak el, a legalább ökörrel, házzal rendelkező háztartás fejére alapozták az adózást. A magyar hadiadóval azonos értékben, évi ötven akcséban határozták meg a fejadót, ez állami egyenesadó volt.

A székesfehérvári szandzsák 1563–1565. évből ismert összeírása náhijék (igazgatási területek), azon belül helységek szerint adja meg a török földesúr nevét, az adófizető jobbágyok neveit és házaik számát, amelyek után ötven-ötven akcse fejadót fizettek. Dudar az összeírás idején a palotai náhije területéhez tartozott. Földesura Ramazán, a falu az ő tímárbirtoka volt, ahol „Bellír Pál, Bellír János, László Dimitri, Szarka Ferenc, Sallai Miklós, Kovács Andrejás, Péter Berta, Nagy Benedek” fizetett háza után ötven akcse állami adót, a török földesúrnak pedig kapunként ugyancsak ötven akcsét. Továbbá a termés és az állat után tizedet adott. Emellett a lakosságnak különböző „ajándékokkal”, megvesztegetésekkel kellett megváltania a nyugalmát. A falu számlálatlanul adott fuvart közmunkára jártak a várak körül, gondozták az utakat és a hidakat. A munka elvégzéséért a bíró a fejével felelt.

1588-ban arról panaszkodnak a dudariak, hogy „nagy-sok ínségben vagyunk mind törek miatt és mind magyar miatt, kit immár el nem állhatunk”. Közel egy évszázad múlva újra megkísérlik a kettős teher alóli kibúvást, de sikertelenül. A török kor végén készült összeírásban még mindig a kettős adóztatást rögzítik. 1696-ban a falu a magyar földesúrnak hat disznót, 228 napi robotot és tizennyolc szekér szénát és fát adott, míg a török császárnak 24 forint 50 dénár fejadót, kétszáz deszkát; a török földesúrnak huszonöt pint mézet, ugyanannyi vajat és zsírt szolgáltatott.

A kettős adóztatás megnyomorította az adófizetőket, s már nagyon korán felmerült annak szükségessége, hogy az adózók védelmére a két félnek meg kell egyeznie az adók még elviselhető nagyságában. A megoldás kézenfekvő volt: azok a helyek, amelyeken mindkét oldalra fizettek, mindenüvé csak fele adóval szolgáljanak. A magyar országgyűlés ezt már 1548-ban felvetette, amikor kimondta, hogy hadiadóban „azok a jobbágyok, kik a királyi felség uralma alatt állván a töröknek is adóznak és teljesítenek szolgálatot, az említett két határidőben ne fizessenek többet, mint 100 magyar dénárt, mert szegények nagyon el vannak nyomva”. A magyar oldalon a fele adó kivetése a kétfelé fizetőkre érvényben volt a török uralom egész időszaka alatt, s legalább az országgyűlések következetesen tartották magukat hozzá, de az a kedvezmény, amelyet a magyar részről kaptak, egyáltalán nem állott arányban a török követelések hatalmas méreteivel.

A nehézségek leküzdése, az állandó újrakezdés konok szívósságot követelt az itt élő emberektől, és szívósság kellett ahhoz is, hogy az új viszonyok között ki-ki megkeresse és kiverekedje magának a fennmaradás lehetséges útját.

De vajon mekkora lehetett Dudar lakossága a hódoltság korában, hányan vészelték át a súlyos megpróbáltatásokat?

Biztatóan közelinek érzi az egykori életet az, aki először olvassa végig a korabeli összeírásokban a falu jobbágynévsorát, amely néha még az állatok számát és a vetés számadatait is feltünteti. De mennyi csalódás éri, amíg megtanulja a források használatát, és ki tudja tapintani a valót a látszólag megnyugtatóan egyszerű adatok mögött! Ezek az összeírások ugyanis nem a társadalom statisztikai felmérését, hanem közvetlenül az adózás gyakorlati érdekeit szolgálták. A valóságnak tehát csak olyan kiragadott mozzanatait jegyezték fel, amelyek a hatóságokat az adott helyzetben éppen érdekelték. Másrészt olyan, részben állandóan hullámzó, mozgásban lévő népességet próbáltak megragadni, amelynek pontos meghatározása igen nehéznek ígérkeznék. Mindennek ellenére ha számba vesszük a rendelkezésre álló adatokat (a XVI–XVII. századi rovásadó-összeírásokból, az urbáriumokból majd az 1696. évi országos összeírásból), hozzávetőlegesen megállapítható a családok, a telkek száma.

A XVI. század közepén kelt rovásadó-összeírások portaszámainak eleinte hozzávetőlegesen a kétszeresére, utóbb a háromszorosára lehet tenni a telkesjobbágy-családfőszámot, s ehhez még hozzá kell adni (amikor az összeírás módot ad rá) egyfelől a pusztatelkek, másfelől a szegények (adófizetésképtelen jobbágyok), zsellérek s valamilyen okból adómentességet élvezők (bírók, újonnan építkezők, szabadosok, pásztorok) családszámát. Mindezen adatok kombinációja alapján megállapítható, hogy a XVI. században húsz-huszonöt körül váltakozott a telkes jobbágyként számon tartott családok száma (az időlegesen vagy tartósan mentesítettekével együtt), és csupán az 1543–45. évi török hadjárat után és a tizenöt éves háború idején szállott tíz alá, majd pedig 1696-ig újból huszonegyre emelkedett. Hogy e családfőszám mögött a családtagokkal, cselédekkel, más telkén meghúzódó iparosokkal, napszámosokkal stb. együtt hány személyt kell sejtenünk, egyelőre nem tudjuk pontosan meghatározni.

A töröknek hódolt, pusztuló tájon átalakult a gazdálkodás is. A XVI. század közepétől a lakosság megritkulásával, házai és jószága megsemmisülésével s az állandó létbizonytalansággal megváltoztak a termelés feltételei. Míg a török hódoltság előtti Dunántúlon a beltelkek többé-kevésbé szabályosan, utcaszerűen sorakoztak egymás mellett, a szántóföldek többnyire dűlők szerint, elszórt parcellákban feküdtek, a hadszíntérré vált területen a pusztítások nyomán a szántókat gyom verte föl, cserjés hódította meg. A Dunántúlon keresztül utazó, ha kitekintett kocsijából, erdőn, bozótoson, réten és mocsáron kívül szinte csak néhány közösen használt „mezőt” láthatott. A nagy kiterjedésű műveletlen területet szigetszerűen szakították meg a szántóterületek és a belterületektől távoli tisztásokon a jobbágyok irtásföldjei, méhészgazdaságai.

A táj megváltozásának a szántóterület nagyarányú csökkenése volt a legfeltűnőbb jele. Az elhagyott földeket egy ideig a helyben maradt szomszédok művelték, de sok esetben az elhalt jobbágy telkének tartozékai beleolvadtak az erdőbe.

A helyben maradt lakosság alapvető gondja az önellátás maradt, amely aligha nélkülözhette a kenyérmagvak és a takarmány előállításához szükséges szántóterületet. Ez magyarázza, hogy a parasztoktól megkövetelt szolgáltatások együttesében ebben az időben is megmaradtak a gabonafélék.

A gabonafajták az összeírások rovatai alapján nem különböztethetők meg mindig pontosan, az mégis világosan megmutatkozik, hogy a búza mellett a zab lett a legelterjedtebb, a rozs és az árpa rendszerint a második helyre szorult mögöttük. A dudari jobbágyok a palotai tiszttartónak rendszeresen zabot és árpát (1572-ben például tizennyolc és fél köböl zabot, 1581-ben évi ötvenkét köböl zabot és árpát) szolgáltattak. A földesúri szolgáltatások alól úgy próbáltak kibújni, hogy az erdőben irtáskaszálót, új ültetésű gyümölcsöst alakítottak ki, amit egy idő múlva szántóföldnek törtek fel, ezután nem kellett dézsmát fizetni. Változtattak azonban a terménybeszedés módján a tiszttartók is, 1588-ban például minden házban felmérték az árpa, búza, liszt mennyiségét, és ezután kellett még a szegényeknek is két-két kilát (egy kila = két pozsonyi mérő = hat és fél liter) adniuk.

A török kori magyar faluhatár képéhez hozzátartozott a kaszáló is. A jobbágyok állandóan visszatérő szolgáltatása a XVI. században szénát szállítani Palota katonái számára. Az 1570-es években heti egy, 1588-ban már naponta egy szekérrel szállítottak a várba. A saját szükségletet ez esetben is az irtásrét pótolta. Ez volt a kaszálók utánpótlásának és növelésének legfőbb forrása.

A szántóföld és rét mellett veteményesre is minden paraszti háztartásnak szüksége volt. Az apró faluszéli vagy házmelletti kertecskéket a közösségek legtöbbjénél meg lehetett találni. Legelterjedtebb kerti haszonnövény a káposzta volt, amely savanyítva egész évben táplálékul szolgált, termett itt répa, hagyma, tök is. De ahogy a dudariak 1588-ban panaszolják, a földesúr a káposztából is tizedet szed, ami korábban nem volt szokásban.

A táplálék kiegészítését jelentette és időnként pénzforrást is, a gyümölcs. Dudaron a kertekben, de az erdők irtásain, néhol pedig vadon is nőttek a gyümölcsfák, főleg szilva, alma, körte és dió. Háborús időkben, amikor megzavarták a termelés folytonosságát, a vadgyümölcs nemegyszer a lakosság alapvető megélhetési forrásává vált, bőség esetén gabonára vagy más élelemre cserélték. De nem csak frissen fogyasztották, az aszalt gyümölcs is kedves eledelük volt.

Habár a gyümölcs nem esett dézsma alá, voltak olyan időszakok amikor a törökök a gabona kiesése miatt éppen a gyümölcs adójával kárpótolták magukat. A magyar földesúr is szívesen elfogadta szolgáltatásként. Például 1581-ben kilencven kilogramm gyümölcsöt szállítottak a dudariak a palotai várba, s az összeírások rendszeresen megjegyzik, hogy a faluban szőlőhegy nincs, de gyümölcsöskert (pomarium) igen.

A település határának műveletlenül maradt részét legelő és erdő borította. A tölgyesek, bükkösök és „vadgyümölcserdők” kihasználása nem igényelt az ekés és kapás műveléshez hasonló nehéz munkát, a háborús idők közepette is hasznot hozhatott. Nagyobb súlyt kaptak az élelemszerzés ősibb módszerei, a vadászat vagy a csapdás vadfogás, madarászat. Az erdő vadállománya táplálékot, eladható portékát kínált. Bár nem kerülte el az intézők figyelmét ez a haszonvétel sem. 1588-ban arról panaszkodtak a helybeliek, hogy míg korábban a nyest- és rókabőrt pénzért adták, most földesuraik ingyen szeretnék megkapni.

Az erdő haszna volt és pénzforrást is jelentett a nyugati határszélen keresett faeszközök és építési anyagok (deszka, zsindely és gerenda) készítése is. Nyugalmasabb időben rendszeres jövedelmet jelentettek a falvakat járó kereskedőkkel kötött üzletek, akik felvásárolták a paraszti szántón, réten, gyümölcsösben termett felesleget, az erdőben kivágott fát, égetett szenet, fából készített eszközöket. Minden bizonnyal a falusiak maguk is szállítottak Győr és Székesfehérvár piacaira.

Azok közül a lehetőségek közül, amelyek a földművelés helyére léphettek, az állattenyésztés kecsegtetett a legtöbb sikerrel. A rideg tartás összeegyeztethető az ellenség elől akár időlegesen a közeli erdőkbe húzódó, akár hosszabb időre biztonságosabb távoli tájakra vándorló gazdák kényszerű életformájával. Jól kamatoztatta a művelés nélkül maradt, puszta legelővé vált szántóföldeket, erdőket. Gyakorta visszatérő bejegyzés a falu összeírásaiban, hogy makkos erdőiben sertéseket és lábas jószágot hizlalnak, a tizedet is sertéssel fizetik.

A néprajzi szakirodalom leírja, hogy külön tájfajtánk volt a híres bakonyi disznó. Sovány, nagy sörtéjű és a vaddisznóhoz hasonló, jól futó, vad természetű állat, a farkassal is elbírt. Az idegen embert nem tűrte, csak az ismerős kanász terelhette. Az elszaporodó legelőkön a felhizlalt szilaj csordákat és gulyákat változatlanul nyugat felé hajtották. A szarvasmarha továbbra is keresett áru a német és itáliai piacokon.

A nagyállatok mellett minden háztartásban megtalálható volt a szegény ember számára nélkülözhetetlen baromfi. A jobbágyok rendszeresen kappant és tojást adtak földesuruknak. Sok ház közelében ott álltak a méhkasok is. A méz ugyancsak kedvelt fizetőeszköz volt a hódoltság korában.

A gazdálkodás feltételeinek megváltozása (a földművelés háttérbe szorulása az állattartás, erdőkihasználás javára), a meg-megismétlődő pusztítások és futások a telekszerkezet meglazulását is okozták. Az újjáépítés egyre inkább az átmenetiség, az igények csökkenésének jegyében ment végbe, és nem volt, aki a községek belső rendjére ügyelt volna. Így alakult ki a kötetlenebb halmazos faluforma, a korábbi utcás-soros helyett, akár a régi megtartása mellett, szabálytalanul halmozódó épületek hozzácsatlakoztatásával. Ez a szabálytalan forma öröklődött tovább (ha megmaradt a falu) a pusztítások után a békésebb építés időszakára is.

A szülőföldjén megmaradt lakosság heroikus küzdelmét látva felvetődik a kérdés: mi volt az a reménység, amely a XVI–XVII. századi török háborúk idején erőt adott a magyarságnak, hogy az egyenlőtlen harcban kitartson, hogy a behódolás helyett a folyton meg-megújuló küzdelmet válassza?

Magyarországon már Mohács előtt válsággal küzdött a katolikus egyház, és a szerzetesrendek, az alsópapság körében erős igény élt a megújulásra. Az első reformátorok katolikus papok és szerzetesek: Sztáray Mihály és Dévai Bíró Márton ferences szerzetes, Szkárosi Horváth András katolikus lelkész. Ugyanazt akarták, mint az Ágoston-rendi teológiai tanár, Luther Márton: megújítani a régit. A XVI. században megjelenő, népével együttérző prédikátorréteg választ keresett a szenvedés okaira, a parasztság számára pedig már a puszta tény, hogy akadtak, akik emberszámba vették, akik beszéltek bajaikról, támaszt jelentett.

Az utóbbi évek történeti kutatásai tárták fel azt a korabeli vallásos irodalmat (gyülekezeti énekeket, magyar nyelvű prédikációs- és vitairatokat), amely az Ótestamentum alapján értelmezi a magyarság sorsát. Arra a kérdésre, hogy miként omolhatott össze az erős magyar királyság egyik napról a másikra, a kor vallásos történelemszemlélete teljesen egyértelmű választ kínált: Isten akaratából, aki közvetlenül irányítja a népek sorsát, büntet vagy jutalmaz érdem szerint. A török támadása tehát Isten büntetése, aki bűneiért haragudott meg a magyar népre.

A bűnöket a kor prédikátorai meg is nevezték: leggyakrabban az Isten személye ellen elkövetett vétkeket emlegetik, vagy hogy megsértették az általa megszabott társadalmi, közösségi rendet. Ebbe éppúgy beletartozott a részegség vagy öngyilkosság, mint a hatalommal való visszaélés, a szegények sanyargatása, a gazdagodás mások rovására.

Ez a befelé forduló, bűnbánatra, önmagunk jobbítására intő szemlélet a felelősséget nem hárította másra. A megtisztulás vágyát erősítette, önbecsülést adott, erkölcsi biztonságot, állhatatosságot. A túlerővel szemben két kő között őrlődő ország számára prédikátoraik kettős magatartásformát hirdettek: a hódoltatott nép számára belenyugvást (hiszen a szenvedés kiválasztott voltukat jelzi), amely a gyakorlati életben azt jelentette, hogy alakítsanak ki olyan szigorúan szabályozott közösséget, életvitelt, világot, amely a vallás alapján szorosan összefűzi tagjait, szemben a „világvége szörnyeivel”. Azok számára viszont, akiknek társadalmi helyzetük folytán a harc a küldetésük, kötelezővé tette az Antikrisztus (a török hatalom) elleni háborút.

Igaz ugyan, hogy a XVI–XVII. századi Magyarországon a reformáció megosztotta az ország addig monolitikus katolikus társadalmát. Magasabb szinten azonban a gondolkodásmód, az anyanyelv, a kultúra egységével fogta össze a széttört országrészek népeit. Tanításai pedig választ adtak az embereknek arra, hogy miért kell mindezt átélniük, s a lelki ellenállás páncélzatát nyújtották a kiszolgáltatott társadalomnak.