Jobbágyvilág a török után | Száz Magyar Falu

Jobbágyvilág a török után

Hosszúhetény túlélte ezeket a nehéz évtizedeket, bár lakosságában megfogyatkozva. Vagyoni kondíciója is megfelelő lehetett, a korabeli jelentések szerint 1698-ban a hadsereg élelmezéséhez is hozzá tudott járulni 105 font (mintegy ötven kiló) hússal. Ez azt jelenti, hogy állatállománya – legalább részben – átvészelte a háborús évtizedeket.

Amikor 1687-ben a kamara felmérte a területéhez tartozó falvakat, Hosszúheténynél a házak számának megjelölését és a lakosság számát üresen hagyták a rubrikában, viszont az összeírás megemlíti, hogy a falu környékén találtak kétszázötven kapás megművelt szőlőt, háromszáz hold (1200 négyszögöles magyar holdban számolva) szántóföldet. Ha a szőlőt, a földeket művelték – és nem is keveset –, akkor ott lakosság is lehetett, de talán még ekkor sem merészkedett ki az erdőkből vagy éppen az összeíró bizottság elfeledte felírni az említett adatokat.

Így vagy úgy, a források zöme azt látszik igazolni, hogy Hosszúhetény a török kor végén a legnépesebb baranyai települések közé tartozott. A faluban a század végén 82 jobbágycsalád élt, a családtagok közt 108 fiú és leánygyermeket írtak össze. A falu állatállománya: ökör 79, tehén 77, borjú 108, sertés 572, méhkaptár 288. Az adatok önmagukért beszélnek. Különösen figyelemre méltó a sertések nagy száma. Ezt a nagy erdőségek magyarázzák, ahol a jószágot makkoltatták. A fölmérés szerint 414 hold (1200 négyszögöles) jó minőségű, megművelt szántó, 280 kaszás rét, 506 kapás szőlő és 6255 hold erdő tartozott a faluhoz. Szántóterülete is a legtöbb volt a megyében, más falvakkal összevetve, megművelt szőlőterületét tekintve pedig a negyedik helyen állt. Határához hatalmas erdőterület tartozott.

A XVIII. század azonban újra nehéz évekkel kezdődik. 1704-ben Sándor László kuruc ezeres kapitány kegyetlenül megsarcolta Pécs városát, majd ennek retorziójaként császári tisztek vezetésével vérszomjas szerb (rác) hordák úgyszólván kiirtották az egész megyét, példátlan, a törököket és tatárokat messze felülmúló kegyetlenséggel pusztítva a lakosságot, házaikat felgyújtották, mindent elhurcoltak, foglyaikat eladták rabszolgának.

Az úgynevezett „rácdúlás” Baranya történetének legnagyobb tragédiája.

A rácok eltakarodása után részletes összeírást készítettek a megye falvairól, így Hosszúhetényről is, melynek lakóit név szerint felsorolták, külön a gazdákat és külön a zselléreket. A gazdák száma ekkor huszonkettő volt, név szerint Radó Imre bíró, három esküdt: Török György, Bodis János, Pál Máté. A többi jobbágy: Lovas György, Hegedűs Gergely, Varga Miklós, Tóth András, Gáspár Bálint, Ádám István, Kéncse Mihály, Szatykó Mihály, György István, Dallos Benedek, Bocz János, Dallos Péter, Kőrősz János, Kis János, Hegedűs János, Bósa Mihály, Vörös Bálint, Varga Gergely. Zsellérek: Pap János, Mátyás István, Varga István, Radó János, Radó István, Bósa János, Barics András, Dallos István, Bocz Tamás, Szatykó János.

Összeírták a földeket is. 102 hold szántóföld mellett 63 kaszás rétet és 112 kapás szőlőt jegyeztek fel. Megállapították, hogy a szerbek ugyan négy személyt „elraboltak”, de senkit nem öltek meg, az állatokat viszont elhajtották. Mindez összességében elég tragikus lehetett, de ha azt nézzük, hogy voltak települések, melyeknek lakosságát az utolsó szálig lemészárolták, akkor Hosszúhetény viszonylag kisebb veszteséggel vészelte át ezt a szörnyű pusztítást.

A vészterhes idők elmúlta után a konszolidált helyzetben a sebek lassan behegedtek, a házakat újjáépítették, templomokat emeltek, az elvadult, őserdőkhöz hasonlatos, egykor művelt területeket ismét termővé tették, szőlőket, gyümölcsösöket telepítettek. Az uradalom mindezt támogatta, ingyen fát biztosított az építkezésekhez, engedélyezte az irtásokat, kedvezményeket adott az ebben résztvevőknek, akárcsak a szőlőtelepítőknek.

A század második felében készült Széchenyi-féle leírásban (1785–86) olvasható annak a felmérésnek az eredménye, amely a falvak épületeiről szól. Ebben Hosszúhetényről megállapítják, hogy házai régi építésűek, fából készültek, azok, melyek újabban épültek már az (új) előírásoknak megfelelőek. Nyilván ezeket a házakat már nyerstéglából, azaz vályogból (vagy vert falból, sárfalból) emelték. Az uradalom a faanyagot ingyen adja az erdőből. Hosszúhetényben az első kőből emelt építmény az 1733 és 1783 között épült templom volt.

A földművelés a hagyományos módszerekkel folyt, pontosan ugyanúgy, ahogy a török megszállás előtt is történt. A szántót két forgóban vették. Egyik felét művelték, a másikat parlagon hagyták. A következő évben váltottak. A trágyázást nem ismerték, legfeljebb ráhajtották az állatokat szántás előtt a földre. Ez volt abban az időben a talajjavítás általános módszere. Leggyakrabban búzát, kétszerest, árpát, tönkölyt, zabot, esetleg alakort (kis kalászú búzafajta), kölest vetettek, később kukoricát: ez még nem takarmánynövény, hanem fontos táplálék volt. Az elvetett mag igen gyéren termett, jó esetben két-háromszorosát sikerült csak betakarítani.

Igen jelentős a szőlőművelés. Területe évről évre nőtt. Az évi termést alig ismerjük, nem úgy a szolgáltatás mennyiségét. Az egyik évben ez 33 urnát tett ki, melynek fele a püspököt, fele a káptalant illette. Az 1700-as évek elején nagyobb szőlőtelepítést hajthattak végre, a dézsma mennyisége ugyanis 1732-ben megduplázódott. Baranyában sem volt egyedi eset, hogy más – szomszédos – falvak lakói területeket béreltek. A hosszúhetényi hegyen a szenterzsébetieknek és a szellői jobbágyoknak voltak ilyen táblái.

Viszonylagosan pontos képet kapunk a falu népességéről, a gazdák anyagi helyzetéről, ha az évről évre megismétlődő összeírásokat vizsgáljuk. Az összeírást nem másért végezték, mint hogy annak alapján kivethessék a következő évi adót. Nem vitás, a bemondás alapján beírtak pontosságát meg lehet kérdőjelezni, mert mindenki annyit titkolt el, amennyit lehetett. Következtetni mégis lehet az adatokból.

1732-ben 137 családfő vagyonát vették számba. Ebben a bíró (judex) és az albíró (subjudex) csak név szerint szerepelt. ők ugyanis nem adóztak. Hasonlóképp adómentes volt a faluban élő nyomorék, özvegy, a harangozó, a juhpásztor, egy gyengeelméjű és három szökevény. 106 adózó maradt tehát, valamint ezek fivérei (12), akikkel egy háztartásban éltek, és nőtlen fiaik. A házas zsellérek száma hét, az özvegyeké tizenegy.

A termett gabona mennyisége: búza 864 mérő, árpa 11 mérő, zab 135 mérő, kukorica 440 mérő, tönköly húsz mérő. A méhkasok száma négy.

A gazdák állatállománya a következőképp alakult 1732-ben: ökör 100, tehén 94, hároméves növendék marha 18, kétéves növendék marha 14, ló 31, nagyobb ártány 144, kisebb ártány 75. Meglepő, hogy az összeírásban szerepel juhpásztor, viszont birka nem. Mivel máskor jócskán jegyeztek fel birkát és kecskét (ez egy kategóriának számított), nem történhetett más, mint hogy ezeket az állatokat egyszerűen elhajtották – elrejtették – az összeírók elől. Ez az összeírás nem említi a termelt bormennyiséget. Meglepő figyelmetlenségre vall ez, de meglehet, hogy oka volt. (Például elverte a jég a szőlőt.)

Az 1752 évi összeírás a terményeket a következőképp rögzítette: a búza és rozs 173 pozsonyi mérőt tett ki, a zab és kukorica 58 pozsonyi mérőt, a hajdina, köles négy pozsonyi mérőt. A bor mennyisége az évben 313 akó volt. Az 1732 évi összeíráshoz viszonyítva az állatállomány igen gyenge: ökör 79, fejőstehén 63, kétéves üsző nyolc, ló 27, sertés 66, juh, kecske 52 aprójószág 29.

A püspöki uradalom 1733-ban részletes összeírást készített a birtokához tartozó Hosszúhetény faluról. A leírás kiterjedt a jobbágyokra, örököseikre, a határra, a szántóföldekre, legelőkre, szőlőkre, erdőkre, malmokra.

„A falu határa észak felé hegyek és völgyek közt fekszik, dél felé sík és szelídebb dombokon húzódik végig – olvashatjuk a falu leírásában. – Hoszsza rendes lólépésben mérve (!) 1 óra 30 perce, szélessége 35 perces kiterjedésű. Az árucsere csekély, de az uradalom évente kimér átlagban 123 urna bort. A szántóföldek 2 nyomásban (forgóban) vannak felosztva, 1 pozsonyi mérő elvetése után ősziből átlag 2-3 mérővel terem, tavasziból pedig 3-4 pozsonyi mérővel. A zselléreket is beleértve a föld elégtelen a jelenlegi jobbágylétszámnak... Elhagyott, vagy másoknak kiadott föld nincs. Áradás veszélye itt nem fenyegeti a földeket. Legelő van a pihentető földek (ugar), lekaszált rétek és az erdők területén és ez elég is a jelenlegi állatállománynak. A rétek jó szénát adnak, viszont kevés a rét. Egyébként egy kaszás rét után egy átlagos kocsira való szénát tudnak gyűjteni. Idegeneknek nem adnak ki rétet. Tartalék, még négy kaszálónak való hely van. A szőlőkben 1 kapás után átlag 4-5 urna bor terem, urnája 85 dénárért. A szőlőhegyen inkább régi, mint új ültetésű szőlők vannak, többnyire vörösbor terem. Szenterzsébetieknek, szellőieknek és a bogádi gazdáknak van itt szőlőjük, csaknem 50 kapásnyi terület vár beültetésre. Az erdő hegyeket és völgyeket kerít be. Hosszában 1 óra 20 perces, szélességben 1 óra 5 perces kiterjedésű. Van benne tölgy, bükk, cser, hárs és gyertyánfa, de a cser és a tölgy kisebb mennyiségben van, mint az erdő legnagyobb részét elfoglaló bükk. A lakosság tüzifa szükségletén kívül van épületfának való is. Van 12 pataki malom, de csak tavasszal és ősszel van elegendő vizük az őrléshez. Hegyei kövesek és sziklásak, de ezekből eddig semmi hasznuk nem volt.”

Az uradalom 1767-ben ismét felmérte a hozzá tartozó Hosszúhetény helyzetét. Az összeírás 202 családot listáz. A falu belső területe nem nagy, mindössze 21 és negyed holdat tesz ki. Jóval kiterjedtebbek a külsőségek. A szántó összterülete 1829 5/8 hold, a rétek együttes nagysága 370 5/8 hold. A gazdák (örökös jobbágyok) átlagosan tíz hold szántóval és 2,4 kaszás réttel rendelkeznek. Annak ellenére, hogy az uradalom erdővel és bozóttal vegyes rétet bocsátott rendelkezésre, Hetény szükségleteit ez teljesen kielégítette. Megfelelő mennyiségű fa is rendelkezésre állt. Bőségesnek találták a sarjúfű termést, amit nem kaszált le a lakosság, hanem az igás ökrökkel legeltette le a sarjú beérésekor.

A defterek (török adóösszeírások) név-előfordulásait megvizsgálva a következő mesterségre utaló neveket találjuk a hetényi adózók között: Ács, Varga (kétszer), Kovács (kétszer). A török utáni összeírások már a név mellett a mesterséget is feltüntetik, vagy összesítésként közlik, hogy például tizenkét molnár található a faluban, vagy van a településen egy kovácsműhely és egy pálinkafőző üst (1752). Természetesen arról nincs szó, hogy a molnár, az ács, vagy akár a kovács is csak a mesterségéből élt volna.

A faluban 1767-ben tizenegy egykerekű, harmadosztályú malom volt. Nyolc molnár iparos volt, a másik három azonban nem. Egy céhtag is akadt köztük: Joannes Horváth, aki a község malmában dolgozott harmadosként, de igen szegény. Joannes Szakáts a saját malmában dolgozott, ő is nehezen élt. Az ok mindenekelőtt az, hogy viszonylag sokan voltak. Ugyanakkor száraz nyáridőben a malmokat hajtó patak vize csaknem teljesen kiszáradt, télen meg befagyott, s így csak tavasszal és ősszel dolgozhattak.

1786-87-ben a következők a falu molnárai: Joannes Poosz, Henricus Wagner, Clemens Kaufman, Joannes Szabó, Ladislaus Ropoli, Sztephenns Szabó, Joannes Horváth, Joannes Szakáts. Talán még ennél is alaposabb az 1828 évi országos (regnicoláris) összeírás, mely pontosan rögzítette a molnárokat is, vagyoni helyzetüket, társadalmi rangjukat, szakmai tudásukat és a malmok állapotát. Számuk akkor tizenkettő volt. Meg kell itt említeni, hogy Szentlászlón (Püspökszentlászlón) nem működött malom, Újbányán (Kisújbányán) viszont kettő is. (Az adatokat, amelyek igen jellemzőek a jobbágykorszak utolsó periódusának gazdasági viszonyaira, a Függelékben az I. szám alatt közöljük.)

Mióta a falvak kialakultak, mindig szükségük volt egy olyan személyre, ki a formálódó, majd kialakult közösség élére áll, vállalja annak vezetését, tartja a kapcsolatot a feljebbvalókkal, ott képviseli társait, itt közvetíti a földesúr kívánságait. Mindkét felé helyt kell állnia, mindenkit ki kell szolgálnia, minden felelősséget vállalnia kell. Középkori szerepéről keveset tudunk, legfőképpen Mátyás király egy-egy történetéből (A kolozsvári bíró), ahol a legnegatívabb színekkel festi le a monda. A török földesúr (szpáhi) sem nagyon lehetett megértő a hitetlenek iránt, de el kellett fogadni személyét, még hivatalos pecsétjét, igazolását is. A török kiűzése után szerepe (nem tekintélye) tovább növekedett. Kevesen vállalták szívesen ezt a hálátlan hivatalt, bár a „megtiszteltetés” elől nem lehetett kitérni. A földesúr kiválasztott (kandidált, jelölt) a falusiak közül három személyt, s a jobbágyok e három közül ,,szabadon” választhatta ki az egyiket. Választása úgy zajlott le, hogy kitettek az asztalra három tányért, ezek egy-egy személyt jelöltek, s a jobbágy az egyikbe – azéba, akit bírónak akart – beledobott például egy szem babot, és akinek a tányérjában a legtöbb szemet olvasták meg, az lett a bíró. Átvette a bíróládát, amelyben a község kevéske pénze volt, a pálcát, a pecsétnyomót a hozzávalókkal (papíros, pecsétviasz). Ezután megválasztották – ezt már szabadon – az albírót (subjudex) és az esküdteket, akik a bírót esetenként helyettesítették, a hivatalos igazolásokat aláírták. A leggyakrabban aláírásuk helyett a nevüket keresztvonással jelölték – a leggyakrabban írástudatlanok voltak.

Mikor kellett ilyen igazolásokat adni? A falu hivatalos számadásainál, esetleg az összeírások hitelesítéseként, a földesúrnak benyújtott kérelmek alkalmával. Amikor a jobbágy vásárra vitte állatait, igazolni kellett, hogy azok nem lopottak, ha szőlőtelket vásárolt, ha valaki szegénysége miatt adókedvezményt kért, ha végrendeletet kellett aláírni, egyszóval csip-csup ügyekben.

Az uraság az elégedetlenkedők nyomására gyakran kényszerült a faluval szerződést kötni (urbárium), ebben rögzítették az évi szolgáltatásokat, a tizedet, a robot mennyiségét, a fuvarok számát, a megye évi adóját, a közmunkákat. Az igazi baj akkor következett be, ha az uraság nem tartotta be a szerződést, növelni kívánta az adót, a szolgáltatásokat, a robotot. Ez bizony gyakran előfordult, és az is, hogy nem ismerte el a jobbágyok faizási jogát, hogy kitiltották őket az erdei legelőkről, megakadályozták a makkoltatást – ellentétben a szerződéssel. Ilyenkor fordulhattak az úriszékhez panaszaikkal, ahol egyébként éppen az önkényeskedő földesúr ítélkezett fölöttük.

A felelősség így is, úgy is a bírót és az esküdteket terhelte. Éppen ezért az sem ment ritkaságszámba, hogy a falu bírája és az esküdtek között súlyos konfliktusok törtek ki. A bírót azzal vádolták, hogy visszaél hatalmával, s a hivatalos pecséttel iratokat hamisít, a bíró azzal vágott vissza, hogy azért kívánják megszerezni a pecsétet az esküdtek, hogy hamisítsanak vele.

„Pecsétnyomó a bírák kezeiktül vétessen el; mert a bírák mind a magok, mind némely alattomos barátjaiknak a hamisságaikat védelmezik a pecséttel, így az igazat le és külön tagadják – ezért is zárattasson a helység ládájában és a 6 esküdtek jelenlétében hiteleztessen a dolog vele” – hangzott el írásban a vád egy Hetényhez közeli községben (Szilágyon) a bíró ellen (1831–1832). Az adat a szomszédságról szól, de aligha kérdéses, előfordulhatott (volna) Hetényben is.

Igen nehéz helyzetbe kerültek a községi bírák, amikor az 1848–1849-es szabadságharc leverése után berendelték őket a járási székhelyre azzal az utasítással, hogy ott pecsétnyomóikkal együtt jelenjenek meg.

Mire akarják őket rávenni? Végül kiderült: hivatalos igazolást követeltek tőlük, hogy falujukban tudomásul vették a változásokat, és a statáriumi rendeletet ott kihirdették. Ekkor meglepő dolog történt. A bírák az aláírást nem tagadhatták meg, de kijelentették, hogy pecsétet nem üthetnek az iratra, mert az elveszett, akik viszont félelmükben mégis elvitték a pecsétnyomót, azok a forró viaszra úgy nyomták rá azt, hogy közben megcsavarták, s így olvashatatlanná tették.

Naiv tiltakozás volt ez az önkényuralom ellen.

Azon kevesek közé, akik mégis, legalább részben teljesítették a parancsot, tartozott Kisújbánya falu bírája. Íme a hivatalos igazolás szövege: „Alul írott Újbánya Közösség elüljárói hitelesen bizonyítjuk: miként a már 1849-ik évi október 10-én felállított Rögtönítélő bíróság szabályait elegendő számú nyomtatott példányokban újólag kezünkhöz vettük, tartalmát f. hó. 25-ik napján a legnagyobb nyilvánossággal kihirdettük és a hirdetményeket Községi tanácsházakon, valamint a templom ajtaján is felfüggesztettük – hírül adjuk jelen bizonyítványunkkal, nevünk aláírásával és községi pecsétünkkel erősítve. Kelt Újbányán febr. 25-én 851.”

Ha a falu vezetése nem tudott írni (többségében), ki készítette el a kötelező évi számadást, ki végezte el az írásbeli munkákat? A jegyző (notárius), aki ismerte a korabeli ügykezelést is, s a jogi szabályok alapjait. Kezdetben – mivel kevés volt az írástudó – több falu alkalmazott közös jegyzőt, akit Mária Terézia 1767 évi urbáriuma alapján a községek szabadon választhattak meg, de el is bocsáthatták földesúri beavatkozás nélkül.

Hivatását rendszerint élete végéig töltötte be.

Jegyzők neve először a török defterekben jelenik meg. Meglepő, hogy Hosszúhetény körzetében a csak tíz adózó családot adó Komlón fordul elő egy írástudó: Gergel diák. ő lenne e területnek, így Hosszúheténynek is a jegyzője?

A XVIII. században többnyire nem a jegyző, a bíró vagy az esküdtek jegyzik az iratokat. Így például egy 1778 évi iraton a bíró Georgio Balás és az esküdtek Mathias Varga, Paulo Berecz, Paulo Lovas, Michaelle Nyilas neve szerepel. Az 1800-as években már a jegyző is aláírta a nevét. Egy 1845. augusztus 27-én keltezett „Szegénységi bizonyítványban” így: Beretz Pál öreg Bíró, Bozsa János, Bocz János, Szanykó (?) László esküdtek, illetve az irat másik oldalán Németh Mihály m.p. (saját kezűleg) jegyző által.

Az igazolás így szól: „Alul írt Hosszu Hetényi helység hites Bírája és Előljárói hitelessen bizonyítjuk, hogy Bentze Ferenc nő helybéli lakos valóságos szegén lévén a szükséges orvosságot a maga tehetségéből nem fizetheti. Valóságos jelen tanuiratunknak Neveink aláírása mellett Helységünk petsétjével erősítvén adjuk. Költ H: Heténybe Auguszt. 24 én 846.” Az irat érdekessége, hogy a hátoldalán az orvos (olvashatatlan aláírás) a betegnek címezve odaírta a gyógyszer receptjét is.

Szinte lehetetlen felsorolni azokat a terhes feladatokat, melyek a falusi bírákra hárultak. Ezek közé tartozott a katonák beszállásolása, kvártélyozása. 1848 előtt még alig voltak kaszárnyák, a bírónak kellett kijelölni azokat a családokat, ahová katonákat lehet elhelyezni. Voltak azonban olyan falvak, ahol kvártélyszállásokat alakítottak ki, mint például éppen Hosszúhetényben, ahol 1736-ban három kompániát szállásoltak be. Külön gond volt az is, ha deputációt kellett fogadni, ellátni őket. Ezek a küldöttségek sokféle okból keresték fel a falut, 1787-ben például urbáriális mérést végeztek. A méréshez kilenc strázsára egy-egy embert vettek igénybe. Nyilván nem önként jelentkeztek a munkára. Ezért a falu bírája a földesurat arra kérte, hogy ezt a kirendelést számítsa be az éves robotba. Más alkalommal, 1819-ben terhes robotmunkára kellett a lakosságot beosztania. Ez évben súlyos árvíz fenyegette a Dráva menti településeket, ezért Hosszúheténynek 59 telek után 1475 napi robotmunkát kellett teljesíteni a Sztára- és Drávaszabolcsig húzódó töltés megerősítésére.

1816-ban ismét adómentességért kellett a bírónak esedezni. Június 19-én ugyanis Hosszúhetényben olyan óriási felhőszakadás volt, hogy a víz a réteket teljesen elborította, arra iszapot és kavicsot hordott, s lehetetlenné tette a kaszálást. Ugyanakkor hat ház teljesen összedőlt, tíz pedig teljesen átázott, félig összeomlott. Ez az áradás 3100 forint kárt okozott a faluban. A szőlőhegyen is nagy volt a pusztulás. Az ár kimosta a szőlőtőkéket, másokat teljesen beborított iszappal. A teljes veszteség meghaladta a 27 ezer forintot, ez igen jelentős összeg.

A bíró feladatai közé tartozott a hadiadók behajtása, az újoncok állítása. Annak ellenére, hogy a faluban élő 1056 férfi után hét újoncot kellett csak állítani például 1831-ben, ennek teljesítése szinte megoldhatatlan volt. Senki sem akart katona lenni. Jó, ha ilyenkor ült valaki a falu fogadójában, vagy netán a megyei börtönben, belekényszerítették a seregbe, s ha egyszer besorozták, az alól nem lehetett kibújni.

A községi önkormányzatnak költségei jelentéktelenek voltak, költségvetése is az. A pénzt a községi ládában őrizték, és minden krajcáros kiadást és bevételt pontosan jegyezni kellett (jegyző), s arról minden évben számadást készíteni. Ezt az uradalomnak nyújtották be ellenőrzésre. Az uradalmi számtiszt, ha abban hibát nem talált, láttamozva visszaküldte a bírónak.

Milyen summák a számadás tételei? A legjelentősebb bevételek az árendákból származtak. Ilyen volt a kocsmai bérlemény, legelő használati bérlet, de ide tartozott a büntetéspénz, a községi bika használatáért járó összeg, az illetékek s hasonlók.

A kiadások élén a különböző díjazások szerepeltek. A bírót gyakran berendelték az uradalmi központba, a járási székhelyre. Ez költségekkel járt. Kiadásként jelentkeztek a faluban intézkedő megyei deputációk ellátása, a középületek javításáért fizetett összegek, a tanító díjazása, lámpaolaj, gyertya, szerszámok vétele, papiros, toll, tinta, pecsétviasz vásárlása.

A falunak voltak fizetett alkalmazottjai is. Hosszúhetényben 1851-ben nyolc juhász, négy kanász, egy csikós, két csordás, négy csősz szolgálta a községet. A legmagasabb javadalmazást a jegyző kapta. A bíró kisebb ügyekben bíráskodott s ítélkeznie is kellett. Rendszerint kis pénzbírságot szabhatott ki, fogdába zárathatta az elítéltet vagy deresre húzathatta (botbüntetésre ítélte). Nagyobb ügyekben az úriszék ítélkezett. A jobbágynak úriszéki pere lehetett a földesura ellen is, még arra is volt példa, hogy ez a javukra ítélkezett. A földesúr nem mindig volt hatalmaskodó önkényúr. Felfogásuk szerint Isten előtt ők felelnek majd jobbágyaikért, s ezért sokszor voltak humánusak, megértők, s támogatták őket.