Közigazgatás, önigazgatás, tanács
Közigazgatás, önigazgatás, tanács
Kehida közigazgatási viszonyai és határai – az országos jellegű igazgatási változásoktól függetlenül – számos alkalommal módosultak a XX. század során. A jellemző tendencia szerint mint a legerősebb község fokozatosan maga alá gyűrte a környező kisebb településeket. A század elején még alárendelt tagja volt a zalakoppányi székhelyű körjegyzőségnek, ahol az 1923-as nagy átrendeződés egyik kedvezményezettje lett. Pontosan az év közepén, július 1-jével alakult meg az új körjegyzőség Kehidán. Ide csatlakozott Almásháza, Barátsziget és Zalanémetfalu. Ugyanekkor lett Kehida egyúttal a körjegyzőséggel megegyező területű anyakönyvi kerület központja is. Az ügyek hivatalos átadása 1923. július 8-án történt meg Zalakoppányban, amikor szétosztották még az irodabútorokat is.
E változás után két esztendővel tovább folytatódott a kehidai terjeszkedés. 1925-ben megjelent egy belügyminisztériumi rendelet, amely szerint egyesíteni kellett az összeépült községeket, a törpe falvak különállását pedig megszüntették. Itt kezdődött a kisebb és gyengébb Barátsziget önállóságának felszámolása. E folyamat végére azonban csak tizenöt évvel később került pont.
Mi volt az oka a folyamat időbeli elhúzódásának? Arra gyanakodhatnánk, hogy a hivatalok malmai lassan őröltek, vagy Barátsziget tudott nagy leleménnyel sikeresen ellenállni, esetleg időlegesen visszavonták a fenti szigorú rendelkezést. A titok nyitja sokkal prózaibb: Kehida egyszerűen nem kért a házasságból. Ráadásul Zala vármegye törvényhatósági bizottsága is úgy foglalt állást 1926. május 10-i ülésén, miszerint nem tudja támogatni a két település egyesítését.
A kocka a harmincas évek közepén kezdett fordulni, amikor az egyik megyei testület kimondta: Barátszigetet és Kehidát márpedig egyesíteni kell. A véglegesnek bizonyuló döntésre a belügyminiszter ütötte rá a pecsétet 1939-ben. Barátsziget maroknyi lakossága persze nem örült a rendeletnek, a népnek azonban csak a mormogás joga jutott.
A képviselő-testületek együttes ülésével 1940. június 29-én a gyakorlatban is megtörtént a községegyesítés. Elfogadták az új, most már közös szervezési szabályrendeletet, amelyben igyekeztek Barátsziget érdekeit is kifejezésre juttatni. Ennek ellenére Katona Ferenc barátszigeti képviselő, kijelölt hitelesítő, tiltakozása jeléül nem írta alá az egyesítési jegyzőkönyvet. A szigetiek még a következő üléseken is „csak hallgatólagos szemlélőként vettek részt”. A függetlenség elvesztése után csaknem tíz évvel később Barátsziget községrésznek újabb csapást kellett elszenvednie. A kehidai képviselő-testület 1949. szeptember 17-i döntése értelmében Barátszigetet külterületnek nyilvánították, aminek következtében – egy friss kormányrendelet alapján – e községrészben tilos lett az építkezés.
Kustány bekebelezése 1950-ben kezdődött. Érdekes módon itt sem Kehida volt a kezdeményező. Kustány ugyanis kivált a zalaszentlászlói körjegyzőségből, és 1950. július 1-jével csatlakozott a kehidai körjegyzőséghez. Ezen túlmenően kérték az egyesítést, egyben megjelölve az új nevet: Kehidakustány. A tanácsok 1950-ben történt megalakítása, az „egy falu – egy tanács” elv követéseként, átmenetileg megszakította a környező településekkel kialakult igazgatási jellegű társas kapcsolatot, ám a gazdasági ésszerűség hamar feledtette a fenti elvet. Kehida először Kustánnyal alkotott – 1962-ben – közös tanácsot, amelyhez 1969-ben Kallósdot is betársították. A közös tanácsú korszakban természetesen mindvégig Kehida volt a székhelyközség, a többiek településünk társközségei.
Kehida és Kustány kapcsolatának még szorosabbra fűzése az 1970-es évek közepén kezdődött. Nyilván felsőbb utasítás vagy minta alapján a Zala Megyei Tanács és a Magyar Szocialista Munkáspárt Zala megyei végrehajtó bizottsága 1976 februárjában javaslatot fogadott el a tanácshálózat korszerűsítéséről. Ez annyit jelentett, hogy egyre nagyobb igazgatási egységek kialakítására kellett törekedni a működési, gazdasági ésszerűsítések végett. Legalábbis a kehidai tanács 1976. május 11-i ülésén erre hivatkozva vetették fel a Kustánnyal való teljes összevonás kérdését. Erre az időpontra már a szocialista demokrácia valamennyi helyi intézménye és fóruma, úgymint a pártvezetőség, a Hazafias Népfront, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a tsz vezetősége, végül pedig a falugyűlések is megtárgyalták a kérdést. Ellenkező vélemény természetesen a kustányiak részéről merült fel, az ottani falugyűlésen két ellenszavazat is akadt. Ez azonban a végkifejletet nem befolyásolta.
Hivatalosan 1977. április 1-jével Kehida és Kustány összevonásából létrejött Kehidakustány. A helyiek, különösen az idősebbek azóta sem tudtak igazából megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ők kehidakustányiak. Továbbra is kehidaiaknak, illetve kustányiaknak vallják magukat. Nem erősítette a házasságot az sem, hogy régi utcaneveket kellett megváltoztatni, mivelhogy voltak olyanok, amelyek mindkét községben szerepeltek. Így lett a kehidai Petőfi utcából Dózsa György, míg a kustányi Deák Ferenc utcából – ha csak rövid időre is – Dobi István utca.
Az 1990-es rendszerváltás – mint a legtöbb hasonló sorsú település esetében – azonnal felvetette a korábbi összevonás felszámolásának a gondolatát. A Kustányból származó képviselők szorgalmazására 1991. augusztus 4-ére népszavazást írtak ki a községrész leválásával kapcsolatban. Mivel a névjegyzékbe felvettek alig egyharmada jelent meg a szavazáson, ezért az eredménytelen lett, ennélfogva minden maradt a régiben. A kilencvenes évek közepén egyes kustányiak részéről ismét terítékre került a leválás gondolata, de az érdektelenség miatt hamar elhalt a kezdeményezés.
Sajátos módon választottak képviselőket Magyarországon a települések képviselő-testületeibe 1945-ig. Csak felerészben kerültek be oda választott képviselők, míg a testület másik felét az adott településen legtöbb adót fizető polgárok alkották. Ezt a rendszert hívták virilizmusnak. Segítségével hosszú évtizedekig meg tudott maradni egy-egy képviselő-testületi hely a módosabb családok kezében, meghatározó befolyást gyakorolhattak így a falu életére. Ennek megfelelően a század elején társadalmi és gazdasági pozíciójuknak köszönhetően a Gaál, Papp, Dely, Szeglet és Borza család uralta a falu vezetését.
A század első felében a falu politikai vezetője a bíró, közigazgatási vezetője pedig a jegyző – több falu esetén a körjegyző – volt. Ebben az időben a bírói tisztséget Pál József, Szeglet János (1909-től), Markó József (1920-as évek), Kiss Sándor (1930–1933), Leposa János (1933–1936), Szeglet Imre (1936–1939), Borza Péter (1939–1944), Szeglet József (1944–1945), Dely Imre (1945–1946) és Huber János viselték.
A körjegyzői hivatalt a XX. század elején Keresztury Ödön vezette. 1923. július 1-jén – amikor Kehida körjegyzői székhely lett – került ide körjegyzőnek Vöröss György, aki 1940. június 14-én bekövetkezett haláláig szolgálta az igazgatási körébe tartozó falvakat. Mellette dolgozott segédjegyzőként Kovács Lajos. Vöröss Györgyöt Szilassy Károly követte, akit 1940. július 20-án választottak meg körjegyzőjükké az érintett községek.
A század első felében a település képviselő-testülete rendszerint tizenkét tagból állt, ezek fele volt virilis. 1940-ben például a következő személyek kerültek be ezen az alapon Kehida vezetésébe: dr. Csikász István körorvos 445 pengő 45 fillér, Böröck Imre malomtulajdonos 376 pengő 76 fillér, dr. Sarlós György plébános 214 pengő 34 fillér, Szeglet Lajos 187 pengő 20 fillér, Pap Ferenc 169 pengő 48 fillér adófizetéssel, valamint Keresztúri István, akinek nem jegyezték fel az adóját.
Az 1940-es esztendő különösen fontos volt Kehida életében, hiszen – amint arról már korábban írtunk – ekkor lett része Barátsziget. Meg is egyeztek, hogy a becsatolt faluból mindig lesz egy virilis és egy választott képviselő a kehidai testületben. Ugyanakkor azonban kikötötték azt is, hogy Kehida leendő bírájának mindig a régi Kehidáról kell származnia. A négy évvel későbbi virilisjegyzékben voltak némi változások, de ezek egy része a neves családokon belüli generációváltásból adódott. Így került Böröck Imre helyére Böröck Kálmán vagy Szeglet Lajos mellé Szeglet Imre.
A községet vezető mindenkori testületet illetően 1945-ben történt az első jelentős szervezeti változás. Megmaradt ugyan a képviselő-testület – formailag a tanácsok megalakulásáig, tehát 1950-ig – de hatalma, döntési jogköre egyre inkább szűkült. 1945-ben jogkörének javát a helyi nemzeti bizottság váltotta ki. A kehidai nemzeti bizottság – mint arról már szó esett kötetünk kronologikus részében – 1945. június 4-én alakult meg, lényegében közfelkiáltással. Az egybegyűltek a következő személyeknek szavaztak bizalmat: Kiss Miklós, Somogyi Ferenc, Böröck Imre, Ódor Dezső, Orbán József, dr. Csikász István, ifjabb Gerbely István, Pintér Imre, Egyed János, Bognár István. Ezek után elnökké Böröck Imrét, alelnökké ifjabb Gerbely Istvánt választották. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nemzeti bizottság személyi öszszetétele igen nagy változékonyságot mutatott, így például nem egészen egy év múlva, egy 1946 áprilisában készült kimutatásban alig fedezhető fel ismerős név az első összetételhez képest.
A falu irányításában a következő nagyobb változást a tanácsrendszer bevezetése hozta 1950-ben. Az október 22-i választás után öt nappal tartotta meg a kehidai tanács az alakuló ülését. A község első tanácselnöke – formailag egészen pontosan vb-elnöke – Szabó Istvánné, míg vb-titkára a volt körjegyző, Szilassy Károly lett. A falvakban jellegzetes felállás volt ez. A régi bírót általában nem választották meg vb-elnöknek, ám a körjegyzőből – aki mégiscsak a szakértelmet képviselte – az esetek döntő többségében vb-titkár lett. A község első tanácsának meglehetősen sok, 32 tagja volt, feladata, hatalma viszont annál kevesebb. A nagyobb mozgástérrel bíró, mindenképpen operatívabb végrehajtó bizottság nyolc tagot számlált.
Az 1956-os forradalom után a tanács szétesett, falubeli tekintélye mélypontra zuhant. Az emberek ezután végképp nem tekintették törvényes képviselőiknek a tanácstagokat, akik ezt érzékelve nem is nagyon akartak feltűnni ebbéli szerepükben. A végrehajtó bizottság is csak 1957. február 27-én tudott a forradalom után első ízben összeülni. Ezen az ülésen a vb-elnök és a titkár mellett csupán egyetlen egyszerű tag, Huber János – a frissen alakult Magyar Szocialista Munkáspárt helyi vezetője – vett részt. 1960-ban egy régi, kipróbált káder, Tavasz László került a járási tanács megbízásából a falu élére mint vb-elnök. Tavasz az államigazgatási iskola elvégzése után már nem sokáig maradt Kehidán. 1967-ben kiemelték, és január 1-jével a Zalaszentgróti Járási Tanácshoz került. Január 10-től Vass István adóügyi előadó lett a megbízott vb-elnök, reá hárult a még mindig túlméretezett létszámú tanács vezetése, a falu irányítása.
Újjáválasztották 1967 elején a tanácsokat, és az immáron húsz főre csökkentett Kehidai és Kustányi Közös Tanács március 28-án tartotta meg alakuló ülését. Nagyon jellemző volt a korszakra az ezt megelőző szavazás rendje. A névjegyzékbe felvettek 99 százaléka leszavazott már déli tizenkét órára. Ez azonban egyáltalán nem számított jó eredménynek – no nem a részvételi arányban volt a hiba – ugyanis a jelentés szerint a járásban itt fejeződött be legkésőbb a voksolás! A szintén újjáalakult, öt főre csökkent végrehajtó bizottság az eddigi megbízott elnököt, Vass Istvánt erősítette meg a posztján. A következő év áprilisában időközi tanácstagválasztást tartottak Kehidán, ahol a százszázalékos részvétel mellett az időeredmény sem volt kifogásolható, mivel reggel hét óra 35 percre – a jegyzőkönyv megfogalmazása szerint – „a választásra jogosultak (…) eleget tettek jogaiknak”!
A következő tanácsi választások nem sok változást hoztak a falu vezetésében. A részvételi arány nem romlott, az időeredményen sem sikerült tovább javítani. Vass István – megromlott egészségi állapota miatt – 1976. május 15-i hatállyal lemondott tanácselnöki tisztéről. Posztját Kiss Elemér vette át.
Tanácskozási joggal 1989-ben, a politikai változásoknak köszönhetően, már az újonnan alakult pártok képviselői is részt vehettek a tanács ülésein. A demokratikus változások fontos állomása volt az 1990-es őszi önkormányzati választás. Kehidakustány és a héttagú képviselő-testület élére polgármesterként Szaló Árpád került.
A község életében szerepet játszó önkormányzati, önigazgatási testületek és vezető személyek után azt sem érdektelen megvizsgálni, hogy az idők folyamán – legalábbis ami a XX. századot illeti – milyen szerkezetű és öszszetételű hivatali apparátusok voltak hivatottak végrehajtani a vezető testületek vagy személyek határozatait, utasításait. A hivatali apparátus szervezetét általában valamilyen belső szabály határozta meg. Ilyen funkcióval bírt a század közepéig a szervezési szabályrendelet.
Kehida község szervezési szabályrendeletének részleteit az 1923-as közigazgatási reform – körjegyzőségi székhellyé való átszervezése – kapcsán ismerhetjük meg. Mint arra már korábban utaltunk, az adott körjegyzőség községeinek szakmai, igazgatási szempontú irányítását a körjegyző végezte. A szabályrendelet kitért a hivatalnokok fizetésére is. Ebben az időben a körjegyző évi 2600 (arany)koronának megfelelő díjazást mondhatott magáénak, amelyet a körjegyzőségbe tartozó községek az adóalapjuk arányában voltak kötelesek fizetni. Emellett szolgálati lakás vagy lakbértérítés, illetve rezsitérítés is járt a vezető hivatalnoknak, illetve családjának.
Nagyobb körjegyzőségek az adminisztráció első emberének részbeni tehermentesítésére segédjegyzői állást is szervezhettek. Ez Kehida esetében – tekintettel a négy községre és az itt élő közel kétezer lakosra – 1923 augusztusában történt meg. A segédjegyző fizetését évi ezernégyszáz (arany)koronában állapították meg, amelyet egy egyszobás lakás bérének fizetése egészített ki. A segédjegyző alkalmazását leginkább az adóügyek felszaporodása indokolta.
A körjegyzői hivatal segédszemélyzetét alkották a kisbírók, szám szerint kettő. Feladatuk a kézbesítés, hírszolgáltatás és egyéb segédteendők elvégzése volt, évi ezer koronának megfelelő díjazásért, amelyet két félévi részletben fizettek ki számukra. A halottkém minden halotti szemléért külön kapta a honoráriumát, kivéve vagyontalan személyek esetében, amikor nem kérhetett díjat. A vágóbiztos fizetését a levágott állat milyensége határozta meg: két éven felüli szarvasmarhánál fél kilogramm hús, minden más állatnál negyed kilogramm hús volt a része. Ezenkívül alkalmaztak még a körjegyzőségben bábaasszonyt, két éjjeliőrt és egy küldöncöt.
A harmincas évek elejéről vannak adataink arról, hogy kik töltötték be a fenti tisztségeket. Körbába vagy más néven körszülésznő volt Kovács Józsefné (Tavasz Ilona), kisbíró pedig Kiss József és Kogulpacher József. Ugyanekkor némileg átrendezték – a szervezési szabályrendelet szerint – a község (körjegyzőség) hivatali személyzetét is. Eszerint 1931-től a községi elöljáróság a bíróból, a helyettes bíróból, két úgynevezett tanácsbeliből (korábban: esküdtek), a körjegyzőből, körgyámból és a körorvosból állt. A község úgynevezett kezelőszemélyzetét a segédjegyző és a körállatorvos alkották. A segédszemélyzethez sorolták a halottkémet, a vágóbiztost és a szülésznőt. Végül a községi szolgák rendjébe tartozott két falusi és egy hegyi kisbíró, két községi kézbesítő, két éjjeliőr, valamint egy-egy mező- és hegyőr.
Barátsziget becsatolása után, 1941-ben annyi változás történt, hogy az említett település(rész) vigasztalásaképpen az elöljárók számát kettővel megnövelték. Újabb, kisebb módosulást jelentett 1943-ban az országmozgósítási díjnok állásának megszervezése. Az ő feladata volt a bevonulásokkal (honvédelmi), közmunkálatokkal kapcsolatos ügyek intézése.
A tanácskorszak hivatali apparátusa lényegesen egyszerűbb, mindössze néhány főből állt a vezetőkkel együtt. Akárcsak korábban, a legtöbb munkát a gazdasági adminisztráció, azon belül az adóügyek jelentették. Idővel bővült a létszám, így például 1971-ben az egységes szakigazgatási szervek megszervezése után a tanácsi apparátus két vezetőből (vb-titkár és helyettese), négy előadóból (nőkről lévén szó közülük egy vagy kettő mindig szülési szabadságon volt) és egy fő-, valamint egy mellékállású kisegítő munkaerőből állt.
Kehida számára évtizedekig súlyos gondot jelentett, hogy hol és hogyan helyezze el a körjegyzőségi, illetve tanácsi hivatalát. A hivatalnokok, mindenekelőtt a körjegyző lakásgondjait sem tudták hosszú ideig orvosolni. A húszas évek elején gróf Károlyi Imre kehidai uradalmának képviselője felajánlotta a régi intézői lakást hivatali székháznak évi tíz mázsa búzáért. Ez még csak-csak elviselhető lett volna, de mivel az épület átalakítását és felújítását is a bérlőnek – azaz a községnek – kellett volna állnia, nem jött létre az üzlet. Így maradt a hivatal egy bérelt magánházban. Egy 1929-es képviselő-testületi feljegyzés szerint a körjegyzői lakás olyan rossz állapotban volt, hogy még az egyik fala is bedőlt. A helyzet – ha ennyire súlyossá nem is fajult a későbbiekben – alapvetően több mint négy évtizeden keresztül változatlan maradt.
A tanácskorszakban minden, hivatalát elfoglaló vezető meghirdette programjában az új tanácsszékház felépítését, de évtizedekig vajmi kevés történt ez ügyben. Az ötödik ötéves terv végre – legalábbis ezen a téren – beteljesítette a kehidai vezetők álmát. 1978-ban elkezdődött az építkezés, és még ugyanezen év decemberében megtörtént az új tanácsház átadása, átvétele.
A község költségvetésének kiadási és bevételi oldala a XX. század első felében a legritkább esetben volt egyensúlyban. A büdzsé általában hiányt mutatott, amit – mint az ország településeinek majd mindegyikén – az úgynevezett községi pótadó kivetésével hoztak egyensúlyba. A pótadót – helyi adót – az állami egyenes adókra (földadó, házadó, társulati adó, kereseti adó) számították, rendszerint nagy tehertételt jelentett a kehidai gazdáknak és általában az adózóknak. Ha például tízszázalékos pótadót vetettek ki, az azt jelentette, hogy az adózók az általuk az államnak lerótt adó tíz százalékát voltak kötelesek a községnek kifizetni.
A húszas években Kehida vagyona mindössze az iskola és a tanítói lakás volt, no meg a községi vadászati jog mint bérbe adható „tulajdon”. Ebből bizony nem lehetett gyümölcsöző vagyongazdálkodást folytatni. Maradt a pótadó és az államsegély.
A mezőgazdaságot folyamatosan sújtó értékesítési válság miatt a gazdák sokszor nem tudtak eleget tenni az állami s a pótadó megfizetésére irányuló kötelezettségüknek. A községi költségvetésben ilyen esetekben fellépő hiányt csak kölcsön felvételével lehetett eltüntetni, amire Kehida időről időre rákényszerült. 1929-ben például kétezer pengő függő kölcsönt vettek fel a Vármegyei Bank és Takarékpénztár Rt.-től. A harmincas évek elején tovább folytatódott az eladósodás, és az újabb kölcsönök leginkább arra szolgáltak, hogy a régiek törlesztő részleteit fizetni tudják. 1933-ban már a Keszthelyi Takarékpénztárnak is adósa lett Kehida. Ebből a lefelé húzó adósságörvényből tulajdonképpen a háborút kísérő, példátlan mértékű infláció, valamint az utána bekövetkező pénzügyi szanálás rántotta ki Kehidát (és nagyon sok más hasonló sorsú települést).
Kehida látképe a XX. század első felében
Kovács Lajos segédjegyző feleségével és fiaival (1940 körül)
A község főutcája az 1920-as években
