Iparosok, kereskedők
Iparosok, kereskedők
Nyíracsádon a kézművesipar és kereskedem a fő foglakozás, a földművelés és állattartás mellett másodlagos szerepet töltött be. Többnyire azok az ipari és kereskedelmi ágazatok alakultak ki, melyek az agrárközpontú közösségekben általában is jelen voltak. Ez magyarázza azt, hogy az iparral és kereskedelemmel foglalkozók száma az összlakossághoz viszonyítottan aránylag csekély, kisebb eltérésekkel általában egy százalék körüli.
Az 1800-as évek utolsó évtizedeitől folyamatosan rendelkezésünkre álló iparlajstromok sokféle adalékkal szolgálnak Nyíracsád kézművességére és kereskedelmére vonatkozóan. Megtudhatjuk például, hogy a folyamatosan jelenlévő mesterségek között csaknem megszakítás nélkül ott van a suszter majd cipész-, a kovács-, az ács-, a kerékgyártó-, a szabó- és a mészárosmesterség művelője.
1902-ben a 43 bejegyzett nyíracsádi adózó között a következőket találjuk: öt-öt suszter és szatócs, három- három kovács, molnár, korcsmáros, szatócs és italmérő, két-két kerékgyártó, szabó, mészáros, szórórosta-tulajdonos, illetve ügynökség, egy-egy asztalos, cipész, ács, gépész, szalonnamérő, italmérő és szárazmalom-tulajdonos, gőzmalom-tulajdonos, gőzmalom- és olajmalom-tulajdonos, cséplőgép-tulajdonos, malombérlő, valamint ügynökség, szatócs és szárazmalom-tulajdonos.
A Ligetaljai Járás egyéb településeinek adataival összehasonlítva ez a számsor nem mutat magas értéket.
Érdekes megfigyelni, hogy a malomtulajdonosság egyéb foglalkozással, például az italméréssel és a szatócssággal is társul, ami nemcsak pluszbevételt jelenthetett a tulajdonosnak, hanem a várakozási időt is igyekezett kellemesen és hasznosan kitölteni az érkezők számára.
A korábbi évekhez viszonyítva az 1900-as évek elején Nyíracsádon új foglalkozásként jelenik meg a malombérlő, a gépész és az ügynökség.
Ha az egyes iparosok ez időbeli bevételét vesszük szemügyre, nagyjából egységes képet mutat, eltérő viszont a kereskedők, gyár- és malomtulajdonosok forgalma, legjövedelmezőbb keresettel az italmérő- és szárazmalom-tulajdonos, valamint a gőzmalom- és olajmalom-tulajdonos rendelkezett.
Az olajmalom működését és nagyobb arányú használatát Nyíracsádon a görög katolikus vallású lakosság jelenléte indokolja, akiknek szokáshagyománya a mai napig csak az olaj használatát engedélyezi a böjti ételek elkészítésekor.
Az 1910-es évek közepétől érzékelhetően felfelé ívelő korszak mutatkozik Nyíracsád iparában és kereskedelmében. Újabb mesterségek jelennek meg: a varrónő, a pék, a kéményseprő, a szesz- és szikvízgyáros, s a kereskedői ágazatok körében is jelentős differenciálódás kezdődik – cipő-, tojás-, déligyümölcs- és fakereskedő, készruhaárus –, ami a következő években tovább folytatódik. Mindennek eredményeként Nyíracsád a Ligetaljai Járáson belül ekkor már a második helyet foglalja el iparosai és kereskedői létszámát tekintve. Második helyét – a többi települést jelentősen megelőzve – hosszú időn át meg is őrizte.
Az acsádiak termelési és forgalmi nagyságrendjét mutatja, hogy 1921-ben a második legnagyobb létszámmal – rövid időre ugyan – fölülmúlták az őket számban megelőző nyíradonyiakat, minthogy az adonyiak éves adóterhe 35 591, az acsádiaké pedig 44 675 korona volt. Ezen időszak új foglakozásaként jelenik meg a gépész-kovács, felbukkan néhány évre a csizmadia-, hosszabb időre a szíjgyártómesterség, s jelentősen megnövekszik a szabók száma is.
A következő években folytatódik a tendencia, olyannyira, hogy az 1918-ban feljegyzett 29 iparossal és húsz kereskedővel szemben 1931-ben hetven fő (közöttük negyven iparos, 29 kereskedő s egy gyártulajdonos), 1938-ban pedig már 78 fő bejegyzett adózót találunk Nyíracsádon. 1931-ben hat cipész, öt kovács, 1938-ban nyolc cipész, öt-öt asztalos és szabó, négy kovács, három ács és kőműves dolgozik a településen.
A növekedés másrészről megmutatkozik a foglalkozások sokrétűségében is, a korábbiak újabb foglakozásokkal – mint például kádár vagy pintér, géplakatos, műszerész, borjú-, sertés-, vas-, termény-, fűszer-, bor-, toll- és koporsókereskedő – bővülnek. A forgalmat illetően a korábbi évekhez hasonlóan 1939-ben is kiemelkedően magas bevételt inkasszál Báró Vécsey Miklós szeszgyára és gőzmalma, érdekes módon utána nem egy újabb gyártulajdonos, hanem az a Hágen Ferenc kéményseprő következik, aki hosszú ideig egyedül folytatta ezt a mesterséget Nyíracsádon, őt pedig Terdik János olajmalmos és bércséplő követi. A település igen jelentős adófizetői rétege volt mindig a nagy tételbeni italméréssel foglalkozók köre, akik egyéb áruk kereskedésével is foglakoztak: Demeter János szatócs és korcsmáros, Rapaport Dezső korcsmáros, özvegy Katz Mórné szatócs és korcsmáros, Langer Lajos szatócs, termény- és bornagykereskedő. A kedvező fejlődési tendenciának Nyíracsádon is véget vetettek a háborús évek, majd a szocialista átszerveződés időszaka. Olyannyira, hogy 1949-ben a 4563 lakosú Nyíracsádon már csupán ötven bejegyzett adózóval találkozunk. Nyíracsádon is sorra szűntek meg az iparengedélyek, ellehetetlenült helyzetüket látván néhányan önként lemondtak iparukról, a többséget pedig 1949-ben „hivatalból törölték”. Ez a nagymérvű csökkenés Nyíracsádon annál is inkább érthető, mivel az iparosok és kereskedők körében igen nagy számban voltak képviselve a zsidók, akiknek többsége a háború áldozatává vált.
A magántulajdont néhány esetben Nyíracsádon is a szövetkezeti forma váltotta fel, így az Elek és a Boros féle malom 1949 januárjában a földműves-szövetkezet kezelésébe ment át, munkaközösségbe tömörültek a Ligetaljai Járás húsipari dolgozói is.
Annak ellenére, hogy 1953-tól már vannak adatok újabb iparengedélyek kiadásáról is, 1959-ben Nyíracsádon csupán 31 bejegyzett iparűző működik. Köztük hét cipész, öt-öt asztalos és kovács, három ács és kőműves, két-két kerékgyártó, ács, egy-egy csizmadia, borbély és fodrász, géplakatos, férfiszabó és tűzifa-bérfűrészelő található.
Az 1960-as évek elején újra nagy méreteket öltött az iparengedélyek törlése, 1960 és 1965 között 16 iparengedély megszüntetésével találkozunk. Az 1970-es évektől egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az egykor hagyományos kézművesmesterségek és kereskedők köre jelentős mértékben szűkült, azokból csupán néhány hírmondó – mint az asztalos, ács, kőműves, lakatos, bádogos, kovács, kádár, férfi- és női szabó – maradt. Ugyanakkor újabb foglakozásként jelenik meg a fakitermelő, a bérfűrészelő és a teherfuvarozó.
Az írott forrásokban adalékokat találunk arra vonatkozóan is, milyen térségből érkeztek iparosok és kereskedők Nyíracsádra. Az 1800-as évek második feléből adatok bizonyítják, hogy Nyíracsád a felvidéki mesterekkel és az Érmellék ma Romániához tartozó településeivel volt élénk kapcsolatban. Szepes vármegyéből származtak a drótosszakma, Kassáról a takácsmesterség folytatói (Ladusinszki József, Mizilovics Mihály, Kreh László, Markovics Görgy, Paulinszki Károly). Érmihályfalváról érkezett kerékgyártó (Musztrai János) és cipészmester (Grosz Ignác). A XX. században inkább már csak a környező településekről – Nyíradony, Nyírmártonfalva, Nyírcsászári – és Debrecenből származó iparosok és kereskedők települtek le hoszszabb-rövidebb ideig. A nyíradonyi és a debreceni mesterek jelenléte az utóbbi években ismét felerősödött.
Az iparosok és a kereskedők a boltokban, üzletekben, a hetipiacokon és -vásárokon értékesítették termékeiket. A szerdánként megrendezett hetivásárok mellett Nyíracsád – mint már említettük – 1911-ben megkapta az engedélyt az évi két alkalommal megrendezhető országos vásár tartására, 1920 után pedig már négyére. Ahogyan Acsádon is megjelentek a környező településekről érkező – például a debreceni – mesterek árui, az acsádiak is több helyre elvitték portékáikat. Debrecenbe a Zsuzsi vonattal rendszeresen szállították a friss baromfit, tojást és tejtermékeket. Több acsádiról tudjuk – köztük Gyarmati József cipészről (1926), Szikaszai László asztalosról (1935) és Büte Károly szatócsról (1940) –, hogy kereskedelmüket nemcsak helyben, hanem más vásárokon, piacokon és búcsúkon is gyakorolhatták, Neszál Bertalan órás-ékszerész iparűzési engedélyét (1928) pedig „a járás összes községi részére kiterjesztették”.
Mint általában az iparűzők körében, Nyíracsádon is kevés olyan szakmát találunk, melynek nem férfi, hanem nő a folytatója. A férj elhalálozása után itt is természetszerűen következett be, hogy özvegyi jogon a feleség vitte tovább férje iparát. A tipikusan női foglakozás, azaz a varrónői munka mellett a XX. század első felében azonban néhány olyan mesterséggel is találkozunk, melyeknek folytatója – nem özvegyi jogon, hanem eredendően is – nő volt: Szabó Jánosné hentes (1931), Heitman Józsefné cséplőgépes (1934), Deutsch Jakabné és Bocner Antalné olajmalom-tulajdonos (1937), Miklós Jánosné szikvízkészítő (1946). Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy Nyíracsádon csaknem kizárólag női foglakozásként jelenik meg a szatócsság, ehhez társulva az italmérés és dohányárusítás, többen kocsmát is vezetnek. Egyértelműen női foglakozás volt továbbá a piacozás, a tojás- és baromfikereskedés, a zöldség-, gyümölcs- és veteménymag-árusítás is.
Az iparlajstromok által nyilvántartottakon túl Nyíracsádon megtaláljuk az úgynevezett háziiparként űzött foglalkozásokat is. A térség adottságait kihasználó, többnyire kiegészítő keresetként jelen lévő háziipari foglakozások részben spontán alakultak ki, de volt időszak (a XX. század első fele), amikor szervezetten, központilag irányítva jöttek létre. Utóbbit támasztja alá, hogy még az 1940-es években is találunk utalást arra vonatkozóan, mennyire fontos és szükséges Nyíracsádon a kendertermesztést fejleszteni, a kenderáztató helyét kijelölni, hiszen a „szegényebb néposztály alsó, felső ruházatait kenderből készült vászonból tudja biztosítani”.
Nyíracsádon a legnagyobb jelentőségű háziipari tevékenység éppen ez, a kender házi feldolgozása, azaz a vászonszövés volt, ezt támasztja alá az a tény is, hogy az ezzel a munkával foglalkozók száma 1938-ban háromszáz fő volt.
A vászonnemű sokoldalú felhasználását jelzi, hogy belőle készültek a viselet egyes darabjai, a lakásbelső és a háztartás mindennapos és ünneplő textíliái, valamint a gazdasági munkában nélkülözhetetlen tárgyak (zsákok, pokrócok) is. Az 1930-as évek végén hímző háziipari tanfolyam szervezéséről is tudunk Nyíracsádon, ahol negyven fiatalabb korosztályt képviselő nő tanult. A tanfolyam célja a kereset kiegészítésen túl az önálló életben való elinduláshoz szükséges varrási és hímzési alapismeretek megtanítása volt.
Nyíracsádon az 1880-as évek végétől folyamatosan fellehető a korábban adózó iparágként említett teknővájás is, melynek művelői csaknem kizárólag a cigány lakosság köréből kerültek ki. Háziipari jellegű tevékenységként említhetjük a XIX. század első felében előforduló, egykor ugyancsak adózó foglakozásként jegyzett beles vagy béltisztító foglakozást is. Napjainkban újabb igényeket kielégítve olyan háziipari ágazatok is megjelentek, melyeknek korábban nem voltak előzményeik, ilyenek a fafaragás, a cirokseprű-, a nádpalló- és a szerszámnyélkészítés.
Dísztörülköző keresztszemes hímzésdíszítése (1920–30-as évek)
Házi vászon abroszok szövött díszítményei (1920–30-as évek)
Házi vászonból készült szentelőkendő szövött díszítménye (XIX. század vége)
