XIV. Csanádi Imre vallomása tanítóiról
XIV. Csanádi Imre vallomása tanítóiról
Betűvetési kísérleteimet látták anyámék, igazítottak is rajta – de hogy a technikával hibás utakon járok, annak csak az iskola vásott padján ötödmagammal szorongva adtam letagadhatatlan jelét. Fordítva írtam a betűket. Hogyan fordítva? Hiába, nem jut eszembe. De az még igen, hogy Moharos tanító úr nádpálcája kolbászokat hagyott kopaszra nyírt fejemen, a nagyobb nyomaték végett. Ennek a mackószerű, parlagi embernek versben állítottam kaján és méla emléket (Régi jó tanító úr címen). A teljes igazsághoz tartozik, hogy Moharos értett a gyerekek nyelvén, szuggesztív módon tudott tanítani, maga is szinte gyerekké vált ilyenkor. A hátborzongató nem az pusztán, hogy pedagógusi tehetsége szadizmusba csapott át, hanem, hogy élvezte ezt a szadizmust. Kéjjel náspángolta éppen a legrettegőbbeket, legsivalkodóbbakat.
A kétosztályos kisiskola után a négyosztályos „öregiskola” a rektor úr (vagyis az igazgató) Tóth Gyula keze alá tartozott. Tóth Gyula vékony, komoly kulturált jelenség ma is előttem, „igazi úriember”. Moharossal nem szívlelték egymást, szót alig váltottak… Engem Tóth Gyula fedezett föl. Irkák teltek meg már ekkor versikéimmel, a verseket illusztrációk tarkították. Tóth rektor úr másoltatott magának nemegyszer a neki tetszők közül, rajzokkal együtt persze. Moharos Lajos pálcázásait olybá vettem, hogy nem telik tőle más. De Tóth Gyula csípős úri pofonjai égettek és földig aláztak.
Ő maga ezt aligha mérte föl így. A négy osztályt nem lehetett oktatni másképpen, egyetlen teremben, mint hogy egynek magyarázott azok közül, a többi pedig dolgozatot írt vagy foglalkozott. Az én osztályom foglalkozásait rendszerint én vezettem, én kérdeztem a többit, a padban is elöl én ültem – az ültetés rendje mutatta a tanulók rangsorát.
(Csanádi Imre: Vázlat a szülőföldről. Kortárs. XIX. – 1975 – 1. 75–76.)
