6
6
Egyetemet végeztem, az érettségit nagy diadalos kitüntetéssel tettem volt le, mint a gimnázium büszkesége. Apám már lemondott a politikai karrierről, melyet részemre álmodott, de azért nem akarta, hogy valaha professzor legyek.
- Elég vagyonod van - mondta -, élj a birtokodon, kezeld és gyarapítsd, és amellett, ott csendben és vidéken, élhetsz a tudományodnak, ha akarsz. Ott csinálhatsz magadnak laboratóriumot, akár obszervatóriumot is, és vendégül láthatod a külföldi tudósokat. A Táboryak mind vidéken éltek, mind tudós emberek voltak, és egyúttal gazdaemberek. Szegény nagyapád egész életén át a szőlőlugasban olvasta Horatiust és Lucretiust. A dédapád a megye fizikusa volt, és a házinyulakat boncolgatta. Te, matematikus, talán majd csillagokat fogsz vizsgálni.
Nemes, idealista lelkében egészen kiszínezte ezt az álmot. Nekem magamnak is tetszett ez. Nem vágytam a nagyvárosi életre, könyvekre vágytam, kedves, családi környezetre, nyugalomra.
Azt a nyarat egész famíliástól Velencében töltöttük.
Martonekék is velünk voltak. Martonek végre elvette Böskét, azóta százados lett, és egészen átváltozott: a donzsuánból békés, derék családapa vált, két nagyon bájos, csöpp leánykájuk volt, minden idejét az otthonnak szentelte. Tűnődtem néha, vajon az elegáns segéd úrral is történt-e ilyes változás? Az álmom alakjaira akaratlanul is úgy gondoltam mindig, mint valóságos emberekre, akik kívülem, valahol messze igazában élnek.
Egy gyönyörű délután a Lidó homokjában hevertem. Néztem a húgomat, Bözsikét, aki a kis Martonek gyerekekkel játszott, és ennivalóan bájosak voltak így hármasban. Bözsike most jött ki az intézetből, koszorúban viselte a haját, mosolygó, huncut arcocskája volt, és egészséges, fürge leányteste. Gyerek volt a gyerekek között. A kicsinyek nekivetették magukat a hullámtörésnek, és nagyokat nevettek minden új hullámon, mely zúgva, fenyegetve közeledett feléjük, és mire hozzájuk ért, megszelídült, mint a gyenge apa, akinek minden feltett szigora elvész a gyermekei előtt.
És néztem a partot, a vibráló, zsibongó partot, ahol gyönyörű asszonyok testhez tapadó, nedves trikókban feküdtek a napon, félig beleásva arany testeiket az arany fövenybe. Mint egy görög part, meztelen istennőkkel.
És eszembe jutott Tintoretto napfényjátéka az asszonyi testen, eszembe jutott Veronese. Tele volt a lelkem művészettel, szépséggel, életvággyal.
- Milyen szépek vagytok, ti, nők! - mondtam Bözsikének, aki szintén kijött a gyerekekkel a partra, mert esteledett, és a hullámverés is nagyon erőssé vált.
- Hát mi szebb, ezek-e, vagy akiket délelőtt a képeken láttunk? - kérdezte Bözsike nevetve.
- Ezek elevenek.
- Csak valld be, hogy ezek mégis jobban tetszenek.
Bözsike diadalmaskodni akart fölöttem. Sohasem tudta méltányolni az én rajongásomat könyvekért, képekért. Az ő friss lelke az élettel volt tele, neki minden halvány volt, ami nélkülözte a nevető élet erős színeit. Elkényeztetett, szép leányka volt, mindenki játszott vele, mindenki mulattatta, az élet a legszebb oldalát mutatta neki.
- Pedig a képek mégis szebbek - mondtam kamaszos, ingerkedő pózzal. Aztán filozofálni kezdtem: - A természet csak nagy ritkán, véletlenül hoz létre valami elsőrendű szépséget. Az ő céljaihoz erre nincs is szüksége. A művészet pedig folyton, szándékosan erre törekszik.
Bözsike felhúzta a száját:
- Ha te egyszer okoskodni kezdesz...
- Aztán a művészet nemes és tiszta - folytattam. - A csirkeeszű, hiú és pletyka nőkből csak azt örökíti meg, ami isteni bennük: a szépségüket.
- Ugyan menj, te gonosz!
- A valóságban minden szépet és jót a csúnyának és rossznak valami köde és háttere vesz körül - mondtam elgondolkozva. Ezt már magamnak mondtam.
- Igaz, Elemér, még ma este valami meglepetés vár! - szólt egyszerre Böske.
- Meglepetés? Engem?
- Igen. Azt hiszem, már fönt is vannak a teraszon.
- Kicsoda? Ki van a teraszon?
- Találd ki. Egy szép leány. No, majd meglátod, ez nem olyan lány ám, mint a többi. Nem tudom, ha megismered, nem fogsz-e egészen másképp beszélni a nőkről.
Egyszerre kitaláltam.
- Etelka itt van?
Etelkáról már nagyon sokat hallottam, intézeti barátnője volt Bözsikének, aki tökéletesen szerelmes volt bele. Bakfislányok szoktak ilyen képtelenül rajongani egymásért. Bözsi valósággal remegett azért, hogy egypár sor levelet kapjon Etelkától, és kivált eleinte, alig tudott másról beszélni, mint róla.
- Etelka van itt?
Eszembe jutottak azok a finom, leányos betűk, amiket a húgomhoz címzett levelek borítékjain gyakran láttam. Ezeknek a betűknek az íróját fogom most megismerni.
Körüljártattam szememet a parton. Itt lenne ezek között? Nem, egyik sem lehet ő.
- Etelka fönn ül apáékkal a teraszon.
- És hogy kerül ide?
- Ők is itt nyaralnak. Etelkának az apja apa régi barátja.
Türelmetlen voltam, és tréfásan túloztam a türelmetlenségemet.
- Nem megyünk már mi is? Már késő van. És alighanem zivatar lesz.
Körös-körül a láthatár sötét volt, a szürke ég a szürke tengerrel összefolyt, mintha valami nagy ködkeret volna, e vidám, szépséges világ sötét kerete, háttere.
- Nem megyünk már?
Nemsokára a teraszon voltunk, ahol apa, édesanyánk, a nagymama, a nenne és Martonek ültek, és velük egy mosolygó, őszes bácsi és egy gyönyörű, fiatal leány.
Olajszín arca, bársony szeme és gyönyörű barna haja volt. Bájos komolysággal néztek a világba lelke ablakai a flórenci kalap naiv eresze alól. Minden mozdulatában önkénytelen nemességet és egyszerűséget éreztem. Valami boldog zavar fogott el. Máskor fesztelen és kedves voltam a leányokkal szemben, most ügyetlen és szótlan lettem. Egész este alig néztem rá, de egyre láttam őt.
A zene szólt. A pincérek szaladgáltak. Különc toalettű angol és zsidó hölgyek sétáltak a pallón. Alattunk a tenger mind hangosabban zúgott.
Etelka a nagymamát mulattatta, belebeszélve a hallócsövébe. Az öregasszony évek óta nem volt ilyen boldog. A főzésről már rég lemondani kényszerült, és most, mennél rosszabbul hallott, annál inkább csak egy vágy, álom, élvezet volt számára: beszélni, beszélgetni! Mily hálás volt annak, aki türelemmel hallgatta! Hát még aki beszélni is tudott hozzá!
A tenger, mint egy óriási szerpentintáncosnő, ütemre zilálta bőséges, végtelen, áttetsző selymeit. A gyerekek boldogan élvezték az édes, lágy, meleg zabajonét! Aztán befutottak nézni a kerekeskorcsolya-pályát. Idomtalan, komoly felhők gyülekeztek. Mi is bementünk. Nagy, tarka élet mozgott a főépületben. Bábeli nyelvzavar tolongott. Olyan különös volt látni, amint ebben a zűrzavaros, idegen tömegben járt, mozgott az én otthonom is, a kedves, otthonos arcok, mint egy úszó, kis, emberi sziget, mely elszakadt kontinensétől: apám erős férfiúi válla, a nenne kis, ezüstös feje. És Etelka, akit most láttam először, már éppoly otthonos, kedves arc volt, mint a többi, már odatartozni látszott a nagyvilágnak ehhez a kis szigetéhez, s úgy tűnt fel, mintha mindig hozzátartozott volna.
olasz, krémszerű édesség
- Hova mentek holnap, Etelka? - kérdezte a nenne, és észrevettem, hogy Etelkáról rám néz, és rólam Etelkára. Benne előbb megfogamzott szerelmünk gondolata, mint bennünk magunkban.
Etelka még nem tudta, hova mennek.
- Nem szeretnétek képeket nézni?
- Én nagyon szeretem, de apát nagyon kifárasztja, és azt akarja, hogy egyedül menjek.
- Hát menjünk együtt - mondta a nenne. - Elemér is velünk jön, és kalauzol.
Etelka felém fordult, mint egy régi ismerőshöz, mint egy játszótárshoz.
- Milyen boldog vagyok - gondoltam ezen az estén lefekvés előtt. - Mindenem megvan, ami csak szép és kívánatos. Mennyi szépség vesz körül! Milyen hálátlan is az ember: hogyha már semmi baja, csinál magának, ha másból nem, hát egy rossz álomból.
Nem gondoltam szerelemre, csak arra, hogy gyönyörködöm mindenben, ami gyönyörű. A szerelmet különben is egy kicsit romantikus képzelődésnek tartottam.
- Nem értem, hogy lehet valaki szerelmes egy nőbe - szoktam mondani -, mikor olyan szép valamennyi. Gyönyörködni kell bennük, de nem szabad nekik túlságos fontosságot tulajdonítani.
Egy régi olasz hotelban szálltunk volt meg a Riván, az apám már diákkora óta minden évben le szokott jönni Velencébe, és mindig oda szállt. Az egész hotel ismerős és otthonos volt már, a tulajdonosnőtől a pincérekig. Rendesen a lakosztályunk is ugyanaz volt minden évben. Édesapám nem szerette a magyarok járta helyeket, és a világért sem szállt volna a Lidón.
- A magyarok és zsidók elrontanák Velencét, ha el lehetne rontani - mondta néha.
Reggel - elég késő reggel - mindig a nagy gőzösök tütülései és egy trombitazenekar próbái riasztottak fel. Félálomban heverve a fehér mennyezetes, szúnyoghálós ágyban, hosszan elhallgattam ezeket a különös trombitálásokat és tütüléseket. A legkedvesebb zaj volt ez lelkemnek, hálás voltam a harsonának, mely ismeretlen, sötét álmaimból ebbe a szép világba szólított. Ki tudja, mily szenvedések közül?
Ideges melankóliával pergettem a mézet a vajas kenyérre. Ilyenkor talán az álmom köde kóválygott még bennem, és lassan oszlott-foszlott, mint az eltűnt vonat nyomán a füst. De azt mondják, minden ideges ember így van: szomorúan ébred, és csak napközben, lassanként jön meg a kedve.
A régi Flórián egy színes, üveges cellájában találtuk Etelkát. Elhatároztuk, hogy az Accademiába megyünk.
- Menjünk gyalog - indítványozta Etelka.
- Szereti a velencei utcákat? - kérdeztem.
- Nagyon szeretem. Ez a Csönd városa: az egyetlen város a világon, ahol nem hallani kocsizörgést. Én nagyon szeretem a csöndet.
Valóban olyan volt ő, mint a Csönd tündére, és csak most eszméltem rá, hogy tegnap, a Lidón, a zene és tolongás között is Etelka a Csöndnek egy szigetében sétált, Etelkát mintha a Csönd tiszta atmoszférája kísérte volna körül. Mintha néhány lépésnyire tőle megnémult volna minden, és nagy, bársony szemei úgy fogták fel a lélek lármáját, mint a bársonyvánkosok a hangot. Sohasem tudok visszaemlékezni a hangjára, bár ezer közül megismerném, és mikor hallom, úgy tűnik fel, hogy lélekkel beszél és nem hanggal. Tán így tudott beszélni a nagymamának a hangoktól rég idegen lelkéhez. És úgy suhant a néma-simaságos nagy márványkockákon, a galambok között, a galambos téren, hol tarkán és aranyosan van égre festve a hihetetlen, a mesés San Marco, úgy suhant a régi prokuráciák hosszú-hosszú csipkeszalagja előtt, mint a Csönd suhan, csöndben, a Boldogság.
paloták a velencei Szent Márk téren (olasz)
De nemsokára lármáztak körülöttünk a képek, és Orsolya meséje a nagy falakról hangosan mesélt. Én, most is gyerek még, Vivi dada kedvence, mesék kedvelője, boldogan mutogattam a sok szép és tarka alakot, a várakozó követeket, gyönyörű, hullámos hajukkal, eleven szín, feszülő ruhájukban, az aggodalmas királyt, a lobogós cédrusárbocokat, a népes erkélyű márványházakat, a hidakat, hajókat, kikötőket, a mennyezeteket, az aranyhajú királyfit, a pápát, a bíborosok menetét, a tizenegyezer szüzet, a szentek aranykarikáit, a kegyetlen, nyilas pogányokat. De Etelka megtalálta a képet, amelyikben csönd volt, megtalálta az esti képet, mikor Orsolya szűzi ágyában nyugszik, ahol az ajtón behulló szögletes fényben áll az angyal, kis kutya hever az ágy előtt, imakönyv van nyitva az asztalon, elönti a szobát a régi festékek ezüstszürke csöndje. S a szűz fej alatt egy latin szó olvasható a vánkoson.
- Mit tesz az Infantia? - kérdezte Etelka.
gyermekkor (latin)
- Csönd - feleltem hirtelen, anélkül hogy rágondoltam volna, hogy voltaképpen nem annyit jelent.
És eszembe jutott a gyermekkorom csöndje, amikor még nem kiáltoztak lelkemben azok a borzasztó, szégyenteljes, piszkos emlékek. Mennyire elhalkultak ezek a lármás emlékek, mikor Etelka közelében voltam! Boldognak és gyermeknek éreztem magamat megint, mint azon az emlékezetes majálison, gyermekkorom utolsó tiszta napján. Csodálatosan szabad és jókedvű lettem, mintha vesztemet érezném, mintha megint valami utolsó napom volna. Fel kellett használni az utolsó napomat.
Etelkával már egész bizalmas voltam, játszottunk, mint két gyermek, a kedves nenne mosolyogva nézett. Minden olyan bájos volt és tiszta. Mikor meguntuk a képeket, gyalog kószáltunk az utcákon, néztük a kirakatokat, a gyöngyöket, tükröket, üvegeket, a szobrocskákat, a fotográfiákat, az ékszereket, mozaikokat. És néztük a házakat, a gyönyörű ablakokat, a finom, romantikus erkélyeket. Elkalandoztunk a szűk utcákba, ahol alig tudtunk ketten elmenni egymás mellett, ahol a nyílt üzletekből gyümölcs- és olajszag áradt ki, ahol olyan a házak arca, mint hervadozó, unt szépségeké, nemes piszok födi a köveket, zengő latin szavak bágyadt ruganyossággal szökdösnek, mint régi labdák, a lebocsátkozó rokkant falak között.
Egy asszony egy kis vékát eresztett le spárgán a harmadik emeletről; a cselédje lenn állt, friss zöldséget és egy pecsétes levelet rakott a kosárba. Egy legény hajlított, szép, rézveretű rúdon hozott két rézvödröt, és furcsán dúdolt. Régi ércek fényelegtek, áttört poros üvegek szürkültek az antikváriusok ablakaiban. Csupasz falú sikátorok között egy henye boltív hajolt át. Leányok jöttek, magas, karcsú munkásleányok, aranybarna fürttel, fekete szemekkel, nagy, rojtos, fekete keszkenőben, mely csodálatosan nemessé tette alakjukat. Egy legény szembejött, a gombja beleakadt a kendő rojtjába. Nagy nevetéssel választották el a gombot, és megvolt az ismeretség. Tovább mentünk. Egy sarki márvány Mária előtt mécses égett. Itt-ott egy kis, zöld rio elvágta az utat, a gondola himbálva vesztegelt a zöld hínáros márványlépcsők mellett. Lépcsős, sima márványhidak görbítették elénk agg hátaikat. Korlátjaikon tükrös-sárgára koptak a márványtobozok.
folyó, csatorna (olasz)
- Gondole, gondole - pergették a kedves csónakosok. Néha egy-egy campóra értünk ki. A házak falain színes, mintás erű márványtáblák, mint selyembetétek szép női toaletteken. A simaságnak éppúgy városa volt ez, mint a csöndnek. A sima kő, a sima víz városa.
tér (olasz)
- Nini, egy kis kert! - kiáltott Etelka.
Egy csöndes, kis kert virágzott buján a kövek között. A csöpp teret csordultig benőtte a zöld, még ki is futott a kerítés fölött, mint a habzó ital a csészéből. A babér, a sűrű folyondár, a szoros lombú fák, egy óriási pínea, a kárminpiros virágok mintha érezték volna, hogy minden kis fekete földet föl kell használniuk, mert drága a föld a kövek és vizek közt. Kicsiny, színes és ritka volt a kert, mint egy ritka drágakő ezen a nagy ékszeren: Velencén. És végtelen csönd volt benne, madarak nem csipogtak, bogarak nem dongtak, mint másutt, csak a csöndes galambok szállongtak, és a napsugár halkan csobogott rézsút a pínea csúcsára.
És Etelka nézte a kis kertet.
Barangolásunkban a Fondamente Nuovéhez érkeztünk, és gondolán kimentünk a San Michele kis szigetére, a halottak szigetére. Itt a halál lakik, fehér márványok és fekete ciprusok - és körös-körül a selymes, lassú víz susog. Olyan szép tud lenni a halál is! Olyan szép volt akkor minden, minden a világon. Oly vészjóslóan szép - és én titokban féltem, féltem ezen a szép délutánon, és úgy képzeltem, mintha érezném megmozdulni lelkemben a rémet, amit magamban hordoztam, mint a leányanya érzi mozdulni méhében gyermekét, szégyenét. De nem akartam rágondolni, gondtalan akartam Etelkával a szép Velencében barangolni.
És este a Mercerián sétáltunk, kékesfehér fényfolyó áradt simán a szűk utca medrében, a boltok tükrei és óriás üvegei vakítottak, csodálatosan elegáns öltözetű, idegen hölgyek pompáztak a csodálatos városban, hol soha egyetlenegy cipő sem lett sáros, sem ruha poros. És gondoláztunk a Canal Grandén, hol az ős palazzók nagy, aranymennyezetű szalonjaiban villanycsillár égett, és künn, künn lassú hab nyaldosta sötéten a márványlépcsőket, nyaldosta korhadni a piros-fehér csíkos faoszlopokat, Etelka szép volt fényben és sötétben, és gyönyörűszép volt az egész világ.
palota (olasz)
Ezen az estén megint nagyon, nagyon féltem elaludni.
És ezen az estén ébredtem újra a másik életemre.
Egy poloskacsípésre ébredtem egy ronda faágyban, eltűnt a fehér, szúnyoghálós mennyezet, és mindjárt tudtam, hogy dehogy vagyok Velencében: otthon vagyok. Otthon? Ha otthonnak nevezhetem ezt a ronda faágyat, amit olcsón béreltem; mert ágyra jártam, lakásra nem tellett. Az asszony benézett az ajtón, hogy pusztulunk-e már, mert nemsokára jön az éjjeli szolgálatra beosztott vasutas, aki az egyik ágyat nappalra béreli. Az állás nélküli szerelő, akivel hónapok óta ágyszomszédok voltunk, de soha egy szót se váltottunk, legfeljebb egy-egy káromkodást, ha valamelyikünk nagyon későn jött haza, és felriasztotta a másikat - ocsmány szavakat kiabált az ágyból a kövér asszonyra.
Emlékszem, hogy akkor édes, régi álmom - (mert akkor ezt is álomnak kellett neveznem, éppen úgy, mint most amazt) -, édes régi álmom aranyködével, büszkeségével teli, borzasztóan, kínosan csúnyának éreztem a trágár beszédet, és egy pillanatig öntudatlan és önkénytelen, ilyenformán méltatlankodtam magamban.
- Hogyan? Hisz én gyermekkoromban egyetlen csúnya szót sem hallottam soha...
De aztán rögtön éreztem, hogy ez hazugság, amint gyakran szoktam még magamnak is hazudni, és éreztem, hogy ezek az aljas hazugságok abból a szép és rejtelmes álomból való képzelődések, amely egész életemet oly képzelődővé, elégedetlenné, szerencsétlenné tette. Igen, szerencsétlenné! Ezt nyilván láttam és átkoztam, hogy álmomban így megnyílt előttem a világ, megnyílt a világosság. Azért olyan keserű most ez a sötétség.
Az olvasó kétségkívül nagyon nehezen érti meg érzéseimet, e másik életbeli érzéseimet. E pillanatban már egész bizonyosra tudtam, hogy mind a homályos emlék, hangulat, ami Velencéről, Etelkáról aranyosan kóválygott fejemben, álom volt, egy napról napra folyó régi álom, melyre mindig ködösen, mindig elkeseredett tehetetlenséggel akartam jobban és jobban visszaemlékezni - és nem sikerült.
Tudtam, hogy nyomorult díjnok vagyok, és jog szerint még az sem lehetnék, tudtam, hogy elégületlen vágyak, a rossz lelkiismeret félelmei, undor és unalom töltik be napjaimat, és hogy egy aranyos álom fonódik be ezek közé a sötét napok közé, és ez teszi őket még sötétebbekké, és hogy ez az oka végletes szerencsétlenségemnek - igen, ez az arany álom az oka!
Mert igaz, hogy szenvedtem én gyermekkoromban is sokat, de ez, ha meggondolom, olyan szenvedés volt, amin talán más inasgyerek is keresztülmegy, és ki tudja, ha ott maradok, nem sejtve semmi másról, talán ma segéd lennék, és egész tűrhető dolgom volna, vagy legalább én tűrném, nem gondolva jobbra. Más inast is pofoznak, szidnak, kinevetnek.
De mikor álmaim kristálylégköréből pottyantam napról napra ebbe a gyalázatos piszokba: a megalázottság, az elkeseredés, a tehetetlen elégületlenség mérgessé gyülemkedett bennem. Világosan tudtam, hogy csak ennek az álomnak a hatása alatt szöktem be a városba, bár ez időben ez az álom még alig volt tudatos, inkább csak egy homályos hangulatemlék, de ez ma elég, hogy életemet felfordítsa.
- Csak legalább bírnám ezt az álmot, csak emlékezném reá igazán! - sóhajtottam. De hiába tépelődtem rajta, sokszor félórákig, a hivatalszobában, elfeledve az írást, veszélyeztetve a napi átlagomat, míg az irodavezető rekedt hangja valami szemtelenül gúnyos megjegyzéssel kelletlen, szórakozott mozgásra nem bírta a tollamat. A tollam írt, és én dühösen abban a gondolatban édelegtem, hogy nem írok többet... és a tollam írt.
- Ábrándozik - röhögtek a szomszéd asztaloknál a kollégáim, akik kiállhatatlan gőgösnek és egy kicsit bolondnak tartottak, és akiket én szívemből irigyeltem és gyűlöltem.
S valóban ábrándoztam. De csak egy fényes köd állt előttem, alig voltak határozott emlékeim. Hiszen a díjnokban nem fért el Tábory Elemér, mint ahogy Tábory Elemérben elfért ez a díjnok. A díjnok hiába iparkodott visszaemlékezni azoknak a könyveknek tartalmára, amelyeket Elemér olvasott. A velencei utcákra, képekre is alig emlékeztem. Sőt abban sem vagyok bizonyos, hogy egyáltalán tudtam-e, melyik az a város, ahol álmomban voltam. Csak valami csodás meseváros hangulatát hoztam magammal. Néha, képeken, mintha ráismertem volna valamire.
Az arcokra sem jól emlékeztem.
De legnyomasztóbb volt, hogy nem emlékeztem a saját gondolataimra. Ostobaságomat és tehetetlenségemet akkor éreztem legjobban, mikor ezekre akartam visszagondolni.
S ezek voltak életem leggyötrelmesebb percei. A gólyakalifa percei.
Már gyermekkoromban ezen gyötrődtem. A szavak, az ismeretlen, imponáló szavak, az idegen szavak, melyek mégis ismerősöknek tűntek fel, mintha már rég hallottam és aztán elfelejtettem volna őket, a betűk, melyekből ezeket a csodás szavakat kínnal silabizáltam, ezek vontak, hitegettek örökké, ezek tettek elégedetlenné, szerencsétlenné. Az én második énem története az elfeledett szavak története. Mintha valami mindig a nyelvem hegyén lett volna ebben az életben - valami, amit sohasem tudtam kimondani. Lelkem nyelvének a hegyén ült, és a lelkem kínlódott vele.
És mégis büszke volt a lelkem erre az álomra, gyötrelmes büszkeséggel. És emiatt nem nyughatott bele semmibe. Szók, szók, betűk, betűk, titeket kívántam.
Úr akartam lenni, úr, aki ír, aki olvas.
Úr ír - ez a mondat, amire az elemi iskolai első osztályos olvasókönyvemből emlékeztem, egy belső nóta lett a lelkemnek, folyton ismételgettem magamban hosszas, éhes csavargásaimon a legkülönbözőbb ütemekre.
Úrírúrírúrír, úrírúrírúrír - ilyen nótákat csináltam.
Okmány, iskolai bizonyítvány - mennyit tűnődtem ezeken a szavakon is!
És most, álmomban, egészen jól emlékeztem arra, mikor az iskolai bizonyítványt loptam.
Emlékeztem az úrifiúra, aki előttem ment az utcán. Hirtelenszőke volt, magas és izmos, de még rövid nadrágban járt. A jobb kezével minden lépésnél kamaszos unformmal a falat verte. A bal kezében voltak a könyvei. A rongyos lapok előre-hátra lógtak ki közülük, mint széna a szekérből.
idétlenség (német)
És éppígy nyúlt ki hosszúkásan és lazán fityegve a bizonyítvány.
Mennyire csábított! Hogy gondoltam rá ezerszer is:
- Most csak előre kellene nyújtani a kezedet, megcsípni két ujjal, egyet rántani, egy-kettő, senki se veszi észre. Nem néz hátra. Rögtön a kabát alá dugni, elszaladni...
Nem mertem. Gyáva voltam.
És ekkor a bizonyítvány magától kihullott a könyvek közül.
Nem vette észre. Az aszfaltra esett. Nem vett észre: befordult az utcasarkon.
Uccu! Körülnéztem, felkaptam, elszaladtam, volt bizonyítványom.
De egy csöppet sem örültem neki. Ebben, éppen ebben a pillanatban kellett legélénkebben előbúni arany álmaim emlékének, csak azért, hogy érezzem, milyen alávaló tolvaj vagyok. Talán az álmom nélkül sohasem éreztem volna. Más gyerekek is csórnak mindenfélét - és semmi különös lelkifurdalást nem okoz ez nekik.
De én, Tábory Elemérre gondolva, nyomorult gazembernek éreztem magamat, és féltem. És ez az érzés máig sem hagyott el.
Jól emlékszem a hivatalszolgára is. Emlékszem, amint elém toppant, kék uniformisban puffadt, kék arcával. Mintha három orra lett volna. Összerezzentem előtte, mintha rendőr volna - és erre megcsípte a nyakamat.
A tekintete valóban nagyon méltóságos, rendőri volt. A kék lélek szigorúnak és ridegen korrektnek látszott. Amint felhúzta sűrű szemöldökét, azt gondoltam, hogy ő maga a rettenetes, szigorú, engesztelhetetlen Becsületesség.
Nem kételkedtem benne, hogy mindent látott.
- Loptál, csibész - kiáltotta a nyakamat fogva -, valld meg most, hogy rajtakaptalak.
Az is tekintélyt adott neki, hogy a kocsmából jött ki. Fölényes ember volt, aki ivott, evett. Én már akkor majd két nap óta nem ettem mást, mint kenyérhéjat. Jaj, most loptam - hiába loptam -, bár kenyeret loptam volna!
- Mindennek vége - gondoltam. - Bekísérnek. És én akartam igazolványt váltani a rendőrségen!
- Most vallj be nekem mindent, mert én elnöki szolga vagyok, tudod? - pöfögött a kék ember, és ez a cím: elnöki szolga, engem még jobban megrémített, mintha azt mondta volna: "Rendőr vagyok."
- Csak azért vettem fel, hogy visszaadjam neki - nyögtem, és azt vártam, hogy pofozni fog, mint a mester.
De nem pofozott. Megfogta a karomat, és beráncigált magával a kocsmába. Vagy nem is tudom, akkor ráncigált-e be, vagy csak később?
Mindent el kellett neki mondanom. A söntés mögött voltunk, egy piros abroszos, kerek asztal mellett. Kezébe vette a csent bizonyítványt, és okuláréval tanulmányozta.
- Gaz csibész vagy - mondta végre. - De - itt rám nézett úgy, hogy reszkettem - most egyszer nem teszek jelentést ellened. Akarsz-e segíteni nekem?
- Akarok.
- Írni, olvasni tudsz?
- Tudok.
- Jegyezd meg, hogy a markomban vagy. Én elnöki szolga vagyok, és egy szavammal tönkretehetlek. Az elnök úr nagyon megbízik bennem; tudod? Nagyon megbízik bennem.
Reszketve bólintottam.
- Mindent meg kell tenni, amit mondok, és egy anyaszültének sem szabad szólni róla; tudod? Egy szó a nyakadba kerülhet; tudod? Én elnöki szolga vagyok, és én leszek a te protektorod.
Hangosabban nevetett a söntés felé:
- He, az elnöki szolga jó protektor.
A bizonyítványt elvette. A lakására vitt, enni is adott, olyant, amilyent.
- Majd levonom a fizetésedből - mondta rejtelmesen.
Az elnöki szolga tisztén kívül a viceházmesterséget is viselte egy külvárosi bérházban, és a lakása a lépcsőházból nyílott. A lépcső alatt egy kis háromszögletű lyuk volt, mely spájz gyanánt szolgált; ott aludtam én egy-két éjjel, egy lomtárba hányt, férges matracon. Egészen kicsi, kerek ablaka volt a lomtárnak, virágmintás, fekete vasráccsal; éjszaka, a lépcsőházban ridegen és szabadon lobogó, ócska gázláng különös, nyúlt arabeszkeket formált ezen a kerek lyukon át a rácsból a falra, melyek folyton táncoltak, inogtak. A gázlángot is láttam, néztem órahosszat, mikor a férgektől nem tudtam elaludni, hogy verdesett, verdesett két szárnyával, mint egy tüzes pillangó, verdesett minden szellőre, és kínjától kormos lett mögötte a fal.
