21
21
A tánc a nagy ebédlőben tombolt. A postamester húzta, s a fiatalok a fiatal testek vad mohóságával ropták a ritmikus munkát.
A legátus nem táncolt. Hiába szuttyongatták jobbról is, balról is, szerényen megállott a kályhasarokban, s nézte a táncosokat. Mellé állott a grófi nevelő, akiben elvbarátot talált, amennyiben szintén a nemtáncosok fajtájából való volt.
- Milyen ember ez a fiatal gróf? - kérdezte a legátus váratlanul a nevelőt.
A nevelő harsányan felkacagott. Szinte ijesztő volt néha ez a fiú. Vérszegény, sápadt szemű, fehér foghúsú, örökké cigarettázó fiatalember volt, a szemében volt valami különös, néha szinte azt hitte volna az ember, hogy őrült.
- Én ugyan fütyülök rá, meg minden grófra - mondta. - Én már két esztendő óta vagyok náluk, de csak még ezt az egyet kibírjam, akkor megyek tovább. Szerencsére nem vagyok rájuk szorulva. Én meg is mondom nekik a magamét. Ezek csak a szertartásos dolgoknak élnek. A közember mindenkit, aki nem gróf, azt nem nézi semminek. De tőlem aztán kapnak is olyan pofonokat, hogy nem tudják hova tenni. Reggelinél már olyan éhes vagyok, mint a farkas. Kezdik ottan vékonyan kenegetni a pirított zsemlyét, én meg olyanokat sózok oda nekik: "Kérem, méltóságos úr, azt el kell fogadnia, hogy mihelyt mágnás az illető, mingyárt tudatlan."
Nagyot nevetett rajta, tátott szájjal, hátravetett fejjel.
- Eleinte nagyon megütődtek, de aztán azt hiszem, hogy bolondnak néznek és most már szépen elfogadják tőlem az ilyen megállapításaimat. De hát nézze kérem, csak gondolja meg, borzasztó egyszerű dolog ez. Egy ilyen grófi puját már pici korában méltóságos úrnak nevelnek. Mert ezek, és ez nagyon bámulatos, úgy tisztelik egymás rangját, kérem. A gróf tiszteli a feleségét mint grófnőt, a grófnő tiszteli a férjét, mint grófot, és mind a ketten tisztelik a saját gyermeküket mint a majorátus jövendő tulajdonosát. És a gyerek az apjában meg az anyjában már pici korában, mint a közlegény a generálist, megtanulja tisztelni a fölöttes hatóságot. És milyen ordenáré amellett a társalgásuk maguk közt. Kérem, ne úgy vegye ezt a szót, hogy ordenáré, mintha illetlen kifejezéseket mondanának, vagy trágárságokat vagy más effélét, hanem úgy, hogy olyan műveletlen, a szó szoros értelmében, olyan suta kifejezéseket beszélnek, hogy azt egy magunkfajta, iskolát végzett ember nem is tudja utánuk csinálni. Ezt csak a szakácsnék tudják, meg a szobalányok meg olyan iparosfélék, akik semmit a világon nem tudnak. Szóval nincsen kultúrájuk, és nem is tisztelik a kultúrát. Ezek mingyárt megtanulnak egyszerre három-négy nyelvet és minden nyelven olvasnak, tehát persze arról nincsen fogalmuk, hogy ennek a kis magyar nyelvszigetnek mi a belső történelmi fejlődése. Hát ők az összes nyugati kultúrának a legmagasabb dolgaiba nézhetnek bele, de azért ne gondolja ám, hogy ezek Anatole France-t olvassák, vagy általában a nagy írókat, szó sincs róla, nem olvasnak mást, kizárólag csak cselédromantikát. De persze borzasztó nagyra vannak vele, hogy angolul olvassák. Pedig tudvalevő, hogy az angol irodalom a legutolsó az egész világon. Ott, kérem, olyan moralitás uralkodik a szépirodalomban, hogy az valóságos immoralitás. Persze ott is vannak jó írók, de míg egy igazi irodalmi munkát Londonban is csak két-háromezer példányban nyomtatnak ki, addig egy olyan szerencsétlen detektívregényt vagy még nem is azt, hanem limonádés, utálatos, szerelmi históriát, azt ötvenezer meg ötszázezer példányban is eladják. Azért van ott olyan sok nőíró, mert az angolnak nem kell az eredeti szellem. Az kérem, uralkodó faj, uralkodni pedig csak sablonok által lehet.
- Én a Pista grófot kérdezem - mondta a legátus.
- Pista gróf? Hát az a legjobb példa az én számomra. Ez a Pista gróf, akit különben csak itt hívnak Pistának, mert mikor a nyáron itt volt, valahogy rajta ragadt. De nagyon jól illik rá, mert hát az a név, hogy Pali, azt jelenti, hogy balek, hát a Pista az meg azt jelenti, hogy hűbelebalázs. Ez a fiatal gróf egy esetlen, nagy darab ember, tele van a legnagyobb ambícióval, nem tudom hol szedte, mert az apja, az öreg gróf, az a világ legnyugodtabb és leghidegebb arisztokratája. De ez a fiatal gróf, ez egy komisz fráter. Mit mondjak, olyan, mint egy gimnáziumi klasszika-filológus, aki fel van fuvalkodva, hogy amit ő tud, azt a városban senki más nem tudja. Hát Pista gróf, az kérem egy képzett nemzetgazda, szociológus, tudja a kettős könyvvitelt, általában körülbelül annyit tud ezekről a dolgokról, mint egy kereskedelmi akadémiát végzett zsidófiú. Vagy még annyit sem. De persze, az ő társaságában rajta kívül senki se konyít ezekhez a témákhoz. Így aztán ő egész fiatalon amolyan grófi magántudóssá lett. Hallom, hogy most ő fogja tartani a Széchenyi-serleggel a Nemzeti Kaszinóban az ünnepi beszédet január 1-én. Na, az a szegény beszéd, az a szegény serleg, az a szegény Széchenyi Stefi.
Hahotázott. A legátus, aki nem tudta ilyen cinikusan tekinteni a főurak szerepét, mert kollégiumi nevelése miatt az volt belé nevelve, hogy a főurakról csak respektussal, mély tisztelettel, sőt bizonyos pietással szabad szólani, hiszen tanárai a történelemben mindig csak a grófokat istenítették, az iskola jótevői és ősi alapítói mind nagyurak voltak: most úgy érezte, mintha kegyetlen kézzel lerántották volna a diszkrét fátyolt egy kényes témáról.
- Hát a gróf ostoba ember?
A nevelő újra harsányan nevetett, mint egy bolond pulykakakas.
- Nem ostoba az kérem, csak buta.
- Kegyetlen ember lehet - mondta a legátus.
- Az igen. Mint a buta ember általában. Ha feltesz magában valami buta rögeszmét, ahhoz csökönyösen ragaszkodik. Nem szeretnék Magyarország lenni, mikor ez lesz a miniszterelnök.
- És lesz miniszterelnök valaha?
- Hogyne, kérem, hisz arra született. Hát hiszen, mikor a nagyapja a nagymamájának udvarolni kezdett, már akkor az volt a cél, hogy egy jó miniszterelnöke legyen valaha Magyarországnak - utálatosan nevetett. - Régen kezdték azt, kérem, kitenyészteni ezt a fajt.
És most, szinte megrészegedve a bátorságtól, így folytatta:
- Az a furcsa, hogy itt kapcsolódnak bele a zsidók a magyar politikába. Mert a zsidó nem vesz részt a falu igazgatásában, sem a megyében. Hogy is jutna hozzá!... Ámbár újabban a zsidó fiskálisok mernek a városok közgyűléstermeiben szónokolni, de a megyeházán még nemigen... Hanem ott fent aztán annál jobban... Meg is érezték a grófok, hogy tulajdonképp az ő igazi ellenfelük a zsidóság. Minap a Hungáriában egy fiatal mágnás éjfélkor felállott, kivette a revolverét, s elkiáltotta magát: "Zsidók ki!..." Nem sokan voltak, két-három asztalnál ült egy-egy társaság. Felállottak, kicsit farkasszemet néztek, akkor elmentek... Ennek igazán mélyebb alapja van. Mert a zsidóság a legfőbb hatalomra kénytelen törekedni. Sehol másutt nem tudja áttörni a frontot. Muszáj a kormányt a kezébe venni, ha nem akar elpusztulni. A mágnásosztály pedig túl erős konkurrenciát talál bennük, mert friss energiát hoznak a mélyből. Sőt a tömeg jól jár velük, mert akaratlan is az általános műveltség hirdetői és terjesztői. A zsidó tőke higiéniát hoz a gyárakba és a tanyákra, már csak azért is, mert rajtuk végrehajtják a törvény rendelkezéseit. De magától is szociális reformokat hoz, hogy elfeledtesse a tömegekkel a nem rokonszenves eredetét. Olcsó újságot, bátor hangot, általános műveltséget hoznak. Aztán kereskedelmi ügyességet és piacot nevelnek a cikkeknek. Olcsó ruhát, bútort, jobb ízlést. És tudja Isten, önérzetet. Ellentétben a mágnásokkal, akiknek az az érdeke, hogy a nép alázatos legyen, vallásos, felsőségtisztelő, nekik az kell, hogy nyílt szemű legyen, bátor, és meg tudja különböztetni a gémet a kócsagtól.
A legátus borzongva hallgatott. Mint a vak a fénytől, félt a hallott szavaktól, amiket értett is, nem is.
- Persze, csúnya harc ez. A történelmi osztály meg akarja tartani vagyonát és hatalmát és nem hajlandó sem dolgozni, sem áldozni: a zsidóság pedig meg akarja szerezni a gazdagságot, és azzal az új hatalmat, tűzzel-vassal, jogos és jogtalan úton-módon. A magyar konzervatív kultúra az új hangot fojtja el: a zsidóság éppen ezt követeli. A magyar közvélemény az Arany korában Vörösmatyt dicsőítette, ma pedig Arany az ideál, s nem akar mást beereszteni az iskolába. A régi kúriákon Horatius volt a kultúrember könyve, ma ez lehetetlen... No, persze, a mágnás nem olvasta Horatiust, sem Vörösmartyt, sem Aranyt: de nem olvasta Balzacot és Hauptmannt se. A mágnások könyvtárai 1790-ből valók, azóta oda új könyv nem került. A nemes osztály könyvtára a méhesben egypár régi fóliáns. Általában a magyar úriembernél új könyvet, új folyóiratot nem lelni. Legfeljebb szakmabeliek, de azt is csak míg fiatal. Ellenben a zsidó intellektuelnél válogatás nélkül ott van minden új könyv. A nyugati szellemi forradalmak ide nem csapnak be. De hát úgyis ez a jó, mondják a mágnások, és nyugodtan vadásznak a gyönyörű erdőkben. Egy jó eset jut eszembe. Egyik, nagy vezérpolitikusunk saját szájából hallottam a múltkor, a csapi állomáson voltunk, s a gróf arról beszélt, hogy ha ő Svájcban van, ott egy fiákerkocsissal éppen úgy el tud beszélgetni, mint egy városi tanácsossal, mert ott más levegő van, ott ő demokrata. S míg ezt meséli, a háta mögött ott állott hét ember, két lovász, két inas, a gyakornok, a titkár és a jószágigazgató s mind meredt vigyázz-állásban, még a szemük se mozdult. Az aztán persze még kellemetlenebb, ha egy zsidó bérlő követel effélét az alkalmazottaitól. De ez nem is követel, mert hiába követeli, nem kapja meg... Tudja mit, néha úgy tetszik, mintha a magyar élet olyan volna, mint egy gyertya és mind a két végén meg van gyújtva. Egyik vége a mágnásvilág, másik a zsidóság. S nem tudom, melyiknek a füstje kellemetlenebb.
