1
1
Lovas katona állt a Berettyó partján, kék köpönyeges, vörös süveges király-katonája.
Intett a partról a süvegével, s átkiáltott a fűzfabokrokon:
- Hahó! Itt a víz!
S leléptetett a napfénytől meleg, süppedékes parton a buján sárgálló gólyavirág közé.
A ló térdig ereszkedett a fűbe, amelynek alján szinte elveszett a víz. S lenyújtotta a nyakát, hogy igyék.
Azonban nem ivott.
Ahogy visszaemelte a fejét, orrából-szájából csurgott a víz. Visszafújta, és a fejét rázta.
- Mi lelte ezt a lovat? - dünnyögött a vitéz. - Hát miért nem iszol, ebadta?
A ló megint lenyújtotta a fejét. Megint kirázta a vizet orrából-szájából.
A mezőn át még tizennyolc különféle öltözetű magyar lovas ügetett oda, s köztük egy szálas, sovány ember, akinek sastoll volt a süvegébe tűzve, s köpönyeg helyett meggyszínű posztómente takarta a vállát.
- Hadnagy uram - szólt föl a vitéz a vízből -, férges vagy mi ez a víz; nem issza a lovam.
A sastollas ember beugratott a vízbe, és figyelmesen nézett a hullámokra.
- Véres a víz - mondta csodálkozón.
A part körös-körül fűzfabokrokkal volt besűrűzve. A bokrok barkától sárgállottak. A föld kéklett az ibolyától. A tavasz édes illatát köténnyel hordta onnan a délutáni szellő.
A hadnagy megcsapta a lovát: egynéhány lépést csobogott fölfelé a vízben. A bokrok közt, a parton egy ingre vetkőzött fiatalemberre bukkant. Az ember fűzfatörzsökön ült, és a fejét mosta a patakban. Nagy, buckós fej, mint a bikáé. A szeme is olyan: apró, fekete és erős. A bajuszkája két vasszögként hegyes. A dolmánya, két sárga csizmája, süvege, kardja mellette hevert a gyepen.
Hát attól a mosdástól vált véressé a Berettyó vize.
- Ki vagy te, öcsém? - szólt rá a hadnagy.
Az ifjú kedvetlenül felelt:
- Mekcsey István a nevem.
- Az enyém meg Dobó István - mondotta a hadnagy. - Hát mi bajod, öcsém?
- Megvágott egy török, az istenfáját neki.
S a tenyerét a fejére tapasztotta.
- Török - szólt Dobó megvillanó szemmel. - A pogány mindenit annak a töröknek, nem lehet még messze! Hányan vannak? Hé, fiúk! Kardra!
S kiugratott a vízből.
- Ne fáradjanak - szólt Mekcsey. - Én már agyonvágtam. Itt hever mögöttem.
- Hol?
- Itt van valahol nem messze.
Dobó leszólította a lóról a fegyverhordozóját.
- Vedd elő a tarisznyát - mondotta neki -, és lásd el az úrfit tépéssel, kötéssel.
- Amoda feljebb vannak még - szólt Mekcsey, a tenyerét ismét a fejére tapasztva.
- Törökök?
- Nem: egy öreg nemes meg a felesége.
A vér elöntötte az arcát.
Megint lehajolt a vízre.
Dobó felszöktette a paripáját, s néhány lépésre egy másik embert talált.
Az is ingre vetkezetten ült a patak partján. Piros hajú, vén ember. Egy kövér öregasszony mosta sírva a pirosságot a vén ember fejéről.
- Adjon isten! - kiáltotta Dobó. - Nagy-e a seb?
Az öreg fölnézett, és vígan legyintett.
- Török vágás...
Akkor látta Dobó, hogy az öregnek csak fél keze van.
- Ejnye, de ismerős! - mondotta a lováról leszállva.
Az öreg újból fölnézett.
- Lehet.
- Dobó István vagyok.
Az öreg tűnődött:
- Dobó? Nini! Te vagy, Pista öcsém!? Hát hogyne ismernél! Jártál is nálam, az öreg Ceceynél.
S a két ember melegen kezet fogott.
- Hát mi volt itt, bátyám? Hogy kerülnek ide a pusztába?
- Ej - szólt az öreg, újból átadva a fejét a feleségének -, a kutya pogány megtámadta a kocsimat. Még az volt a szerencsém, hogy az az ifjú éppen akkor ért utol bennünket, mikor a pogány nekünk esett. No, derék legény! Úgy vágta a törököt, mint a tököt. De magam is közibük csapkodtam ám a kocsiról.
- Hányan voltak?
- Tízen, a kutyák, hogy a gyehenna eméssze meg őket! Még szerencse, hogy nem bírtak velünk. Van vagy négyszáz arany nálam, ha nem több.
S rácsördített az oldalára.
- Nem halt meg az ifjú? - kérdezte az asszony.
- Nem, egy cseppet se - felelte Dobó. - Amoda alább mosakodik ő is.
A közelben pirosló török halottra pillantott.
- Megnézem már - mondotta -, miféle néppel volt dolguk.
És benyargalászta a patak mellékét meg az utat.
A füzesben hét holttestet talált: két magyart és öt törököt, az úton meg egy háromlovas kocsit, amely bele volt dőlve az árokba. Egy fiatal kocsisgyerek a ládák összerakásán erőlködött.
- Ne vesződj, öcsém - mondotta neki. - Mindjárt kapsz segítséget.
S visszatért Mekcseyhez.
- Nem egy török van itt, öcsém - mondotta neki -, hanem öt. Szép vágások! Becsületedre válnak.
- Még egynek kell lennie - felelte Mekcsey. - Az talán a vízben van. Az én katonáimat megtalálta-e, Dobó bátyám?
- Meg szegényeket. Az egyiknek kétfelé esett a feje.
- Csak hárman voltunk.
- És a török?
- Tízen voltak a kutyák.
- Akkor hát négy elfutott belőlük.
- El.
Dobó eközben leszállott a lováról, és megnézte az ifjú fejsebét.
- A vágás hosszú, de nem mély - szólt a sebet összenyomva.
Maga rakott rá tépést, és maga kötötte be szorosan egy gyolcsfoszlánnyal.
- Hát hova mégy, öcsém?
- Debrecenbe.
- Csak nem Törökékhez tán?
- De éppen oda.
- Ejnye, öcsém, van ott nekem egy kedves emberem: Bornemissza Gergely. Gyerek lehet még. Ismered?
- Éppen őérte megyek. Levelet írt, hogy szeretne hozzám jönni a hadba.
- Már akkora a fiú?
- Tizennyolc éves.
- Persze, a Bálint úr népe elszéledt.
- Biz azokat szétfújta a szél, mióta az úr raboskodik.
- Tinódi is elment?
- Ide-oda csavarog. De lehet, hogy most ő is Debrecenben van.
- Hát tisztelem, csókolom azt is, meg a két Török fiút.
Míg így beszélgettek, Dobó feltűrte a zekéje ujját, és rongyot fogott. Az arcát mosta meg Mekcseynek, Dobó egy katonája meg a ruháiról tisztogatta le a vérfoltokat.
- Az öreg ott van? - kérdezte Mekcsey, Ceceyék felé intve.
- Ott. Nincs nagy baja. Nem vagy éhes, öcsém?
- Nem, csak szomjazom.
Dobó a kulacsért intett. A többi katonát meg elküldte, hogy a kocsi rendbe szedésén segítsenek.
Aztán Ceceyékhez mentek. A kocsi mellett a gyepen ült már az öreg házaspár. Cecey kezében pulykacomb. Evett jóízűen.
- Tartsatok velünk! - kiáltotta vígan. - Csakhogy nem esett bajod, öcsém!
A katonák összeszedték a zsákmányt: öt török lovat, ugyanannyi köpönyeget és mindenféle török fegyvert.
Mekcsey a lovakra pillantott, azután a földön heverő fegyverekre.
- Válasszon, bátyám - szólt Ceceynek. - A zsákmány közös.
- Kell is nekem! - felelte az öreg nevetve. - Van énnekem elég lovam, elég fegyverem.
- Hát akkor Dobó bátyámat kínálom meg egy fegyverrel.
- Köszönöm - felelte Dobó. - Már hogy választanék? Nem harcoltam érte.
- De csak válasszon.
Dobó a fejét rázta.
- A zsákmány a tied az utolsó gombig. Ajándékot meg hogy fogadnék el tőled?
- Nem adom ingyen.
- Az már más beszéd - szólt Dobó, vágyó pillantást vetve egy remek művű kardra. - Hát mi az ára?
- Az, hogy ha várkapitány lesz kegyelmed, hát engem szólítson magához, ha szorul a csizma.
Dobó mosolygott.
- Bizonytalanra nem veszünk.
- Hát mást árt szabok: jöjjön velem Debrecenbe.
- Az se lehet most, öcsém. Én királyi biztos vagyok most. Bitang birtokon szedem a tizedet. Hacsak később nem lesz rá érkezésem...
- Hát válasszon úgy, hogy ajándékozzon meg cserébe a barátságával.
- Az már úgyis a tiéd. Hanem hogy meg ne haragudjál rám, elfogadok egyet, mert látom, hogy szívesen kínálod.
És a kardokat vizsgálva folytatta:
- Ezek úri törökök voltak. Az egyik bég. Vajon hova valók?
- Gondolom, fejérváriak.
Dobó fölvette a kardokat. Az egyik bársonytokos, türkizes volt; a markolata aranyozott kígyófej; a kígyófej két szeme két gyémánt.
- No, ez a tied, öcsém, ezt nem választom, mert ez vagyont ér.
Két olcsóbb művű, török vasú kard hevert még ottan. Dobó fölvette az egyiket, s karikába hajtotta.
- Ez aztán acél! - mondotta jókedvvel. - Hát ezt, ha nekem adod, megköszönöm.
- Szívesen - felelte Mekcsey.
- De mármost, ha ezt nekem adod, toldd meg azzal a szívességgel, hogy vidd el magaddal Debrecenbe, és ha ott van Tinódi, mondd meg neki, hogy írjon rá valami igét. Amit akar. Van ott aranyműves, aki beleégeti a vasba.
- Szívesen - felelte Mekcsey. - Magam is íratok vele erre a kígyós kardra.
Egyet suhintott a görbe karddal, és felkötötte a másik mellé.
- Találtatok-e pénzt a török tisztnél? - kérdezte a Dobó katonáit.
- Még nem motoztuk meg.
- Hát motozzátok meg.
A legény csakhamar magával hozta az egész törököt. Csak úgy a gallérjánál fogva húzta oda a gyepen.
Ott motozta meg.
A vörös bársonybugyogón nem volt zseb, hanem az övszíjában találtak egy zacskó aranyat meg mindenféle ezüstpénzt.
- Ez jó lesz költségre - szólt derülten Mekcsey. - Katonaembernél mindig elkél.
Még egy rubintos turbánforgó volt ott, meg egy aranylánc. Azt a bég az ingén belül viselte, s kókuszforgácsra csavart pergamentalizmánt hordozott rajta.
Mekcsey a tenyerére tette a két aranyszert, és odakínálta Ceceynek.
- Ebből már kell választania, bátyámuram.
- Tedd el, öcsém, azt is - szólt az öreg a kezével legyintve. - Csak nem tűzök forgót vén létemre.
- Vigyük el a lányunknak azt a láncot - szólalt meg az asszony. - Van egy szép kisasszony lányunk - mondotta magyarázón - a királyné udvarában.
- Gyertek el, öcsém, a lakodalomba! - rikoltotta Cecey a lábát rázva. - Még egyszer kitáncolom a kedvemet, mielőtt meghalnék.
Mekcsey beleeresztette a láncot az asszony tenyerébe.
- Ki veszi el?
- A királyné hadnagya. Fürjes Ádám. Ismeritek talán?
Mekcsey elkomolyodva intett nemet.
- Derék ifjú - mondotta az asszony. - A királyné adja férjhez a leányomat.
- Isten éltesse őket - mondotta Dobó.
Mekcsey a török ruhákat meg a dísztelen fegyvereket a Dobó katonáinak ajándékozta. Indulásra kászolódtak.
Mekcsey fölvette a süvegét, s bosszankodva forgatta a kezében. Be volt hasítva, csaknem kettéesett.
- Sose bosszankodjál - szólt Cecey. - Ha nem volna meghasítva, nem férne most a fejedre.
A ruhájuk még vizes volt. No, de estig majd megszárítja a nap meg a szellő.
- Válassz kettőt a katonáimból - mondotta Dobó -, hogy elkísérjenek. Cecey bátyámnak is adok kettőt.
- Nem tudom, együtt megyünk-e - kérdezte Mekcsey Ceceyékhez fordulva. - Együtt megyünk tán?
- Hova? - szólt az öreg.
- Debrecenbe.
- Együtt.
- No, akkor elég három katona is.
- Amennyit akarsz - felelte Dobó szívesen.
Míg az öreg házaspár a kocsiban rakodott, ők ketten bejárták a holtakat. A holtak közt egy harmincévesforma, nagy testű török kezét-lábát szétvetve, hanyatt feküdt. Kék posztóbugyogó volt rajta. A szemén érte a vágás.
- Ezt ismerem - mondotta Dobó. - Egyszer verekedtem is vele.
A két magyar katona csúnyán össze volt szabdalva; az egyiknek letakarták a fejét kendővel.
A törököket gyomron szúrták és belevetették a Dobó katonái a Berettyóba, a magyaroknak meg sírt kapartak a part puha földjében egy vén fűzfa alatt, és ruhástól belefektették őket. Betakarták a köpönyegükkel, behantolták, s kereszt helyett odatűzték a kardjukat.
