13
13
Hajnalra már csaknem olyan magas volt a török fabástyája, mint a vár fala. Másfél öl hiányzott csak, hogy olyan magas legyen.
Gergely még két meszes ágyúcsődarabot tömetett meg. Beverette fával keményen.
- No, ez az ágyú se hitte, hogy még egyszer lőni fog! - mondotta a cigány.
- Régi ágyúból új - felelte az egyik katona.
- Hát ha új, adjunk neki nevet is - mondta a cigány. - Legyen az egyik Rajkó, a másik Galamb.
Mert minden ágyúnak megvolt a maga neve.
Gergely ólomgolyót vett ki a zsebéből, és ráírta a kisebbik ágyúra: János. A nagyobbikra: Éva.
Hóna alá vette a két ágyúdarabot, és fölhágott a bástyára.
A hajnal gyorsan öntötte szét az égen a világosságot. Lenn mozgolódott a tábor: csapatok zörgése közeledett mindenünnen.
Gergely fölkeltette Dobót.
Az emberek már kopjákkal és csáklyákkal álltak a falon. A puskások a dértől fehér köveken frissen porozott csöveket tartottak. A bástya három ágyúja lefelé volt irányozva, a Sötét kapu két ágyúja meg fölfelé a falakra.
- Gyújtsátok meg a szurokkoszorúkat meg a furkókat - parancsolta Gergely -, és dobjátok ki!
Az emberek egyszerre munkában voltak.
Mikorra Dobó odaért, már úgy özönlött a dombokra a török, mint a hangya. A fát még mindig rakták és kopácsolták. Már olyan magas volt, mint a belső bástya. Időnkint át is löktek a hasábfából, hogy a két fal között való hézagot mindenütt kitöltse. Rengeteg sok fa volt ott. Egy egész erdő. S a favár erős. A tetején nyers tehénbőrrel gondosan beborított tárgyak inogtak.
Az égő koszorúk nem ártanak a tehénbőrnek, ami meg máshova hull, lábbal löki a török odább.
Egy éles síphangra ezernyi ezrek Biszmallah ordítása rázta meg a levegőt. A török muzsika harsogva szólalt meg. S az óriás faépület dörgött a felrohanó lábak robogásától.
- Allah! Allah!
- Jézus! Mária!
A tárgyak alól gyorsan tolódnak elő a rövid ostromlétrák, hogy áthidalják a fabástyát a kőbástyával.
De a várbeliek is fenn állnak már. Egyszerre százával repül a törökre a tüzes koszorú. Égő szalmakéve és kén borítja el a létrákat, s a szalmára hull a szurkos zsindely.
Az első török csoport, amelyik az égő tűzön át akar berohanni, a csáklyák és kopják hegyével találkozik. A többit már kard, csákány, tüzes furkó és láncos buzogány fogadja.
Egy telt képű török hatalmas boncsokot emelve bukkan fel a farakáson háromölnyire Gergelytől. Amint az Allah ordításában az egész feje egy szájjá változott, Gergely kapta a kisebbik ágyúdarabot, és belevágta annak a töröknek a pofájába. A nagyobbik ágyúdarabot a lent égő tűzbe vetette.
A nagy faalkotmányt ellepte a török, s bizonnyal átrohantak volna az égő tűzön is, ha egyszer csak az a feneség nem történik, hogy alulról fölfelé is megszólal a puska meg az ágyú.
A cserépbögrék pukkadozni kezdtek, és szerteszét dobálták az égő ként. Mintha tűzokádó hegy nyílott volna meg alattuk.
- Ja kerim! Ja rahim! Meded! Ej vá! Jetisin! - ordítozták megzavarodva.
Hanem a jaszaulok nem bocsátották le őket.
- Győzünk! A diadal órája ez! - kiáltozták feleletül.
S az alant maradtakat küldték vízért.
S vízzel, fegyverrel, ruhával próbálták megmenteni a napok és éjek során készült rengeteg faalkotmányt.
De akkor már a faggyú és szalonna is olvadásnak indult a fahasábok között, s a bögrék mindegyre szaporábban lövöldözték széjjel a ként, s gyújtották az ölfahasábokat.
- Ja kerim! Ja rahim! Be a várba a tűzön át!
Nem akarták hinni, hogy azok a nagy fadarabok meggyulladnak.
Már szaporán hozták a vizet bőrvedrekben és csöbrökben és mindenféle edényekben. Rohantak vele mindenüvé, ahol a tűz egy-egy fölfelé csapó lófark alakjában lángolt ki a farakásból. Bőszülten és rémülten ugrándozva oltottak.
De az emelvény óriási máglyává változott. A puskacsövek csak akkor kezdtek széjjeldurrogni, s a zsír kék lánggal sercegve fecskendezett az oltók szeme közé. A két ágyúdarab hatalmas dördüléssel sült el egymás után, és ott, ahol elsült, szétvetette a fát s a törököt.
Pokoli rémület, harag és ordítás! Az ostromlétrák hídján újabb meg újabb erőfeszítéssel nyomakodnak át a füstből és lángból azok a janicsárok, akik a mögöttük durrogó tűzön nem bírnak visszavonulni. Egyik-másik kétségbeesett ugrással rugaszkodik a kőfalra, s ugyanabban a pillanatban véres fejjel hull alá. A többi a máglyarakás tetején táncol dühében, s fegyverrel csapkodja a gyulladozó favégeket.
De micsoda hiábavaló munka! Lángtenger az, amely a fal mellett keletkezett, s vihar dörgése benne a sok robbanás. A lángokban szanaszéjjel ugráló, szökellő ördögi árnyékok a törökök. A ruhájuk is lángol, a szakálluk is lángol, a turbánjuk is ég. Ezek a pokol irtózatain át jutnak Mohamednek a paradicsomába.
A forróság oly nagy a várfalon is, hogy az ágyúkat el kell vontatniuk, s a vitézeknek az ostromállásokat kell locsolniuk, hogy a fa ott is meg ne gyulladjon.
S a pokoli tűzben ott üvöltenek a menthetetlen török sebesülték, túlnan a lángon meg hangzik a jaszaulok bősz ordítása, s látszik a fel-felpuskázó gőz, amint az utolsó oltási kísérleteken vesződnek.
A két hadat láng és füst választja el egymástól.
