Könnyebb a nehezebb
Könnyebb a nehezebb
Urasodnak mindenben, ilyenformán kezd már ritkaságszámba menni az egy fából vágott csónak. A vízenjárás tudományának mindenesetre a legősibb fajtájú edénye ez. A ledőlt parti vastag fatörzs tetejére tüzet raktak, azt okkal-móddal ápolták úgy, hogy a parázs kiégette a fa belsejét: így támadt az első ladik. Az egy fából való csónak is ezen az alapon készült, csakhogy már rendesen ki van faragva; van neki orra, eleje, hátújja, közepe, evezőlukja, kötélkarikája, miegymás. Tölgyfából való hosszú és irgalmatlanul nehéz jószág. A mai könnyű ladikhoz úgy viszonylik, mint a fürge mókus a lajhárhoz. Külső látszatra nem lehet mást gondolni róla, hogy igen-nagyon esetlen és otromba eszköz.
Pedig nem.
A jó múltkoriban szükség volt egyre. Abból az okból, hogy tegyünk el belőle legalább egyet emlékül arra az időre, amikor egy csepp sem marad belőle a vízen. Kerestünk egyet, de nemigen találtunk. Még a vízen fölfelé menve, az ősi halásztelepeken, Tápén, Algyőn, lehet találni, de ami van, az nem eladó. A halász egészen kurtán megmondja: hiába is ígérget az úr érte akármennyi pénzt, mert semennyi pénzért sem eladó. Víznek lefelé azonban még lehetett egy eladót találni, Martonyoson. Szintén ősi halásztelep. A vízi nyelvben, ha a vízpart meredek, akkor annak szirtje van, meg martja van. Innen származhatott a neve, most közigazgatásilag Martonosnak nevezik, mivelhogy azok úgyis mindenhez jobban értenek.
Ott egy öreg halász, sok lelki tépelődés után, úgy határozott, hogy megválik az "egyfától", amelyikkel már az öregapja is a vízből kereste a kenyerét. Mentegetőzött is, mert már agg, és nem jár többet a vízen. Máskülönben semennyiért sem válna el tőle, mert az ő öreg, megfogyott izmú karjai nem bírnának már el egy könnyebb ladikot.
E csodálatos beszédre természetesen föladódik a kérdés:
- Hogy is mondja csak? Hogy nem bírna el egy könnyebb ladikot.
- Nem - mondta az öreg - az már neköm nehéz lönne.
Városi helyen ilyesmit sem lehet találni, amikor a nehéz a könnyebb, és a könnyű a nehezebb.
- Hát hogy lehet ez, bátyám? Hiszen egy könnyű puhafa ladikon csak könnyebben jár az ember a vízen, mint ezen az idomtalan, nehéz fán?
- Nem - felelte az öreg a mesterségében járatos ember lenéző mosolygásával. - A tőfából csaló csónyak a könnyebb. Nem olyan nehézkes ez. Csak az látja annak, aki a partrúl nézi a vízi embert.
- Hát aztán hogy lehet ez?
- Ez úgy löhet - mondta a vénember -, hogy a könnyű ladikot a víz úgy táncoltatja, ahogy akarja. De ez ráfekszik a vízre, és a víz nem bír vele. Ebben a ladikban nem a víz az úr, hanem én vagyok az úr. Mert ez mindön lapátnyomásra enged. Ha tud kormányozni az úr, akár mög is próbálhatja.
Kormányozni? Rég volt az, valamikor a döglött-tiszák és döglöttmarosok idején.
- Hát - mondja a halász -, nem is hagynám el, de már föl akarok hagyni a hálózással. Ha mög tudunk egyezni, eladom.
Az alku meg is történt, de annyi bizonyos, hogy nagy árt kellett a csónakért fizetni. Egy kisebbfajta bálra való női selyemruha alighanem kevesebbe kerülne.
No most:
- Hát azt mondja már egyszer, bátyám, hogy ha olyan jó ez a lélekvesztő, meg olyan drága: hát miért nincsen mestere, aki csinálná?
A különös mosolygás megint megjelent az öreg képén. Ilyenkor bele lehet látni a szemen keresztül a koponyába, már legalább őszinte embereknél. Tisztán lehetett látni, hogy az öreg azt gondolja: ez a városi ember is úrnak tartja magát, mégis ennyire tudatlan.
- Hát - mondta -, hát mibűl? Hát nincsen az istennek annyi tőfaerdeje, amit a városiak ki ne vágatnának. Mert mindönt elhordanak maguk gerendának. Nagy házakat csinálnak, kételemetöst, háromele-metöst, négyelemetöst. Lába kél a fának, elmén gerendának. Hát hun van már a tőfaerdő.
Valóban, hatnapi járóföldre is elmehetsz, felebarátom, amíg egy öreg tölgyfaerdőt találsz. Az erdőknek lába kelt, és újak nem teremnek.
A pusztaságok helyein, harmatos éjjeleken, hallatszik, hogy a sívó homok sír utánuk. Azonban nem jönnek, talán többé sohasem jönnek vissza.
És ritkaság az az ember, aki diófa koporsót tudna csináltatni magának.
