Bevezető
Bevezető
…nincs kész! Hogyan is lehetne? Az Alföldi Nyomda türelmével, különleges segítőkészségével visszaélve, 1987. július 1-jéig húzzuk a kézirat lezárását. Augusztusban küldjük az utolsó 900 kéziratoldalt, szeptemberben még külön az év sportjait, az adótörvény ismertetését, a legújabb AIDS-helyzetképet... és bánkódunk, hogy nem várhatjuk meg az új útlevél-rendelkezéseket.
De már a tavasz végétől sokszor érezzük: csak újság, televízió, rádió ne lenne – napról napra, percről percre történik valami, amit még bele kellene venni, ami megváltoztathat valamit, ami már benne van…
Idegesek vagyunk ebben a „holtidőben”, ami csak nekünk az, a leadástól a megjelenésig. Szovjet–amerikai rakétamegállapodás, a szupravezetés legújabb fejleményei, világcsúcsok, találmányok, hónapok óta keresett és hirtelen előkerülő tények, statisztikák, adatok járnak vitustáncot a fejünkben. Először csináljuk.
Nagyon sok éve szerettem volna megpróbálkozni egy ilyen könyvvel. 1986 tavaszán elmentem Lipovecz Ivánhoz: társulna-e? Azonnal benne volt. Kiadót kerestünk. Százhúsz oldalas könyvvázlatot írtunk. És nekiálltunk – tényeket, szerzőket, adatokat keresni. Elsősorban persze tényeket, számokat – de úgy gondoltuk: a szerintünk legfontosabb témákról esszékre, illetve magyarázó-ismertető leírásokra is szükségünk van. Talán ez volt a könnyebb. A nehezebb: a tények, az adatok, nevek, címek, telefonszámok. Hatóságokkal, szervezetekkel, intézményekkel tárgyalni-levelezni egy-egy adatért; meggyőzni őket, hogy a kért információ közzétételével közszolgálatot teszünk, és erre ma Magyarországon szükség van.
Adataink egy része most jelenik meg először, vagy pedig új és következtetések levonására módot adó csoportosításban kerül az olvasó elé. Természetes, hogy pontosságra és gondosságra törekedtünk. De – nekünk, immár, sajnos – az is természetes, hogy sokszor ahány forrás, annyiféle adat – ugyanarra. Újra és újra választani kellett.
Viták, viták, viták. Főleg és mindenekelőtt: mekkora és milyen legyen ez a könyv, kinek szóljon, mi legyen benne, illetve amikor kiderült, hogy ez tíz könyv, mi maradjon ki? Mennyiben kézikönyv és mennyiben évkönyv? Mennyi múlt és mennyi jelen? Mennyi világ és mennyi Magyarország? Mennyi tudomány és technika (amit könnyű számszerűsíteni, ráadásul jövőnk kulcsa), és mennyi kultúra és művészet (amit nehéz számszerűsíteni, de ami nélkül nincs jövő)? Közöljünk-e forrásokat? Ki-ki el tudja-e viselni, hogy kedvenc témáit rövidítjük, kedvenc tényeiből kihagyunk, kedvenc „őrületével” nem foglalkozunk?
Mit mondjak? Sokat tanultunk, és megismertük egymást. Főleg az éjszakákba húzódó „apró” vitákban: milyen nyelven beszélnek Luxemburgban, hány grammos egy gulyásleveskocka, lehet-e az elektronikus alkatrészek integrálását a számítástechnika fejlődésével párhuzamosan szemléltetni, mi a keresztneve egy 1908-as olimpiai bajnoknak, szabad-e megkockáztatni, hogy érték szerint válogassunk a közelmúlt egyetemes és magyar művészetéből, mit kezdjünk a valuták egymásnak ellentmondó keresztárfolyamaival...
Vitánk eredményei, a válaszok – itt következnek. Szeretnénk hinni, hogy minden magyar háztartásban szükség van egy ilyen könyvre, s ha tapasztalatainkat, az Ön véleményét hasznosítani tudjuk, jövőre még inkább szükség lesz. Forrásokat helytakarékosság miatt nem közlünk: úgy gondoltuk, helyettük további tényeket tálalunk. Részben a múltról, részben arról: hol tartunk, merre tartunk – és merre tart a világ? Mert úgy gondoljuk – és ez ezernyi vitánk egyikének sem volt tárgya – a felzárkózás, a világ követése 1988 Magyarországának elsőszámú teendője. Ez a tény döntötte el, mi kerüljön a Tények könyvébe, és erről szeretnénk a jelenleginél örvendetesebb tényeket közölni – a Tények könyve ‘89-ben.
Baló György
