Szovjet–amerikai csúcstalálkozók
Szovjet–amerikai csúcstalálkozók
Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov nemcsak Genfben és Reykjavíkban használta a saját gépkocsiját. A szovjet főtitkár páncélozott ZIL autóján közlekedett Washingtonban, az amerikai elnök ugyancsak páncélozott Lincolnján járta a moszkvai utcákat. A két világhatalom „felvértezett” vezetőiből – érthető módon – nem tűnt el teljesen az óvatosság, mindamellett a Reagan által szívesen idézett orosz közmondás – Doverjaj, no proverjaj (bízzál, de ellenőrizz) – mindinkább uralkodó elvvé válik a két nagyhatalom viszonyában.
1987 második fele éppen e közmondás második felének a kutatásával telt el: a Genfben tárgyaló szovjet és amerikai szakértő küldöttség arra igyekezett biztos választ találni, hogy ha a felek megegyeznek valamennyi közepes és rövidebb hatótávolságú (1000–5500 km) rakétájuk megsemmisítéséről, hogyan ellenőrizhetik a szerződésben foglaltak betartását, vagyis hogyan győződhetnek meg arról, hogy a partner nem csapja be őket.
Amikor az ezt megbízhatóan szavatoló, 17 cikkelyből és 4 mellékletből álló szerződés szövege elkészült, akkor került sor a két vezető harmadik találkozására, ezúttal Washingtonban.
1987. december 8-án a Fehér Ház Keleti termében az Egyesült Államok elnöke és az SZKP KB főtitkára ünnepélyesen aláírta a szerződést, amelynek értelmében az Egyesült Államok 429 darab Pershing–2, ill. szárazföldi telepítésű cirkáló rakétáját (robotrepülőgépét), a Szovjetunió pedig 553 darab SS–20 és SS–4 típusú ballisztikus rakétáját semmisíti meg a megállapodás hatályba lépését követő 3 esztendőn belül.
A december 8–10. közötti washingtoni csúcstalálkozón Gorbacsov és Reagan a leszerelés, a kétoldalú kapcsolatok, a nemzetközi helyzet, az emberi jogok sok kérdését vitatta meg. Ezek közül a legfontosabbak a támadó hadászati fegyverrendszerek 50%-os csökkentését célzó szerződés problémái voltak. A két vezető azt a reményét fejezte ki, hogy következő találkozójuk alkalmával aláírhatják ezt a megállapodást, bár mindketten hangsúlyozták, hogy ez nem előfeltétele a moszkvai csúcsnak.
Közben a szovjet és az amerikai diplomaták, szakértők folytatták szívós „aprómunkájukat” a hadászati rakétaegyezmény elkészítése és más megállapodások elérése érdekében. 1988 első felében a két külügyminiszter – Eduard Sevardnadze és George Shultz – többször találkozott ebből a célból. Áprilisi, soron kívüli genfi találkozójukra abból az alkalomból került sor, hogy fél évtizednyi tárgyalás után Afganisztán és Pakisztán külügyminisztere a svájci városban megállapodást írt alá az afganisztáni konfliktus rendezéséről, és a két nagyhatalom képviselői is ellátták kézlegyükkel az okmányt, mint annak szavatolói. A megállapodás értelmében az Egyesült Államok megszünteti beavatkozását Afganisztánban, a Szovjetunió pedig egy éven belül kivonja ott harcoló csapatait. Ezzel az afganisztáni konfliktus – ha nem szűnik is meg, de – elveszíti nemzetközi jellegét.
A szovjet–amerikai érintkezés sok más területen is felélénkült. Bernben találkozott – a II. világháború óta első ízben – a két ország honvédelmi minisztere. Amerikai üzletemberek népes csoportja tárgyalt Moszkvában, és vegyes vállalatok felállításáról egyezett meg a szovjet partnerekkel. A szovjet és amerikai nézők tízmilliói sokszor voltak szem- és fültanúi a „tévéhidaknak” a két ország képviselői, több ezer kilométeres távolságból, a műholdaknak köszönhetően egymást hallva és látva vitatták meg a legőszintébb hangnemben különféle, mindkét ország közvéleményét foglalkoztató kérdéseket.
Ilyen előzmények után került sor 1988. május 29. és június 2. közölt Reagan és Gorbacsov negyedik találkozójára, ezúttal Moszkvában. A hadászati „felező” szerződés nem készült el ugyan, de a két vezető megállapíthatta, hogy a munka halad, és hogy a megállapodás aláírására – legalábbis elvben – Reagan elnöksége idején még van remény.
E csúcstalálkozó alkalmával cserélte ki a két vezető a Washingtonban aláírt közepes hatótávolságú rakétaegyezmény ratifikációs okmányait (a szenátus hosszú halogatás után, csak közvetlenül a csúcstalálkozó előtt – igaz, akkor óriási többséggel – hagyta jóvá a szerződést), s ezzel hatályba lépett a világtörténelem első nukleárisfegyver-csökkentési megállapodása. A találkozó idején több kisebb jelentőségű megállapodást is aláírtak. Ezek között van a föld alatti atomkísérletek közös ellenőrzéséről szóló megállapodás (ami lehetővé teszi majd két, e kísérletek korlátozását kimondó, még a 70-es években kötött szerződés hatályba léptetését), továbbá egy olyan bizalomerősítő egyezmény, amelynek értelmében a felek előre értesítik egymást ballisztikusrakéta-felbocsátásaikról. Eredményesen tárgyalt a két vezető a bécsi utótalálkozó munkájáról, az emberi jogokról, a környezetvédelmi, űrkutatási, halászati, légiforgalmi stb. együttműködésről is.
Ami azonban e csúccsal kapcsolatban valószínűleg a legemlékezetesebb marad: Ronald Reagan ez alkalommal járt első ízben a Szovjetunióban. Abban az országban, amelyet fél évtizeddel korábban még a „Gonosz Birodalmának” nevezett. E korábbi kijelentésével azután mind az amerikai, mind a szovjet újságírók előszeretettel ütköztették. Az elnök elismerte: a Szovjetunió ma nem a sátán földje. Erről nemcsak a szovjet vezetőkkel való megbeszélései alkalmával győződhetett meg, hanem a többi között a Lomonoszov Egyetemen, Andrej Voznyeszenszkij költő dácsájában vagy a moszkvai Danyilov-kolostorban tett látogatása, Vörös téri, kremlbeli, Arbat utcai sétái alkalmával is.
E találkozón és annak nyomán mindkét ország közvéleményében tovább halványult a másik nagyhatalomról annak idején kialakult „ellenségkép”. Sokan éppen ezt a lélektani tényezőt tartják a moszkvai csúcs legfőbb eredményének.
1988 nyarán a Szovjetunióban, ill. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban munkához láttak a közepes hatótávolságú rakétaegyezmény betartását ellenőrző amerikai és szovjet ellenőrök. Genfben a szakértők folytatják a hadászati felezőegyezmény kidolgozását. Moszkvában és Washingtonban jóformán mindenki bizonyos abban, hogy a következő szovjet–amerikai csúcstalálkozóra a nem távoli jövőben sor kerül, s hogy a jövendő párbeszéd már arról a hőfokról indul, amelyet az elnöknek és a főtitkárnak 1988 májusában-júniusában sikerült elérnie.
