elektroenkefalogram, EEG:
elektroenkefalogram, EEG:
az agysejtek működésével kapcsolatos elektromos feszültségváltozások szinuszoid jellegű hullámvonala, amit (50 000-szeres erősítésű) elektroenkefalográffal lehet ábrázolni, vizsgálni. A fejbőrre – ellenállást csökkentő paszta közvetítésével – 20 elektródot helyeznek el, megszabott rendben. A koponyáról elvezetett 10–300 μV-os potenciálingadozások görbéjét 8–16 írószerkezet rajzolja fel egy hosszú papírszalagra. Minden írótoll 2-2 elektródhoz kapcsolódik. A felvétel legalább tíz, de általában lehetőleg harminc percig tart.
Az elektroenkefalogram egészséges és kóros körülmények között főként a következő elemekből áll: béta-hullám (15–30 ciklus/secundum); alfa-hullám (7–13 c/s); téta-hullám (4–7 c/s); deltahullám (0,5–4 c/s); meredekhullám; egyes- és többestüske; tüske-lassúhullám komplexus, illetve ezek kombinációi. Egészséges, éber, felnőtt emberben, lehunyt szemmel, nyugalmi körülmények között a homloktájékról béta-, a hátulsó területekről alfa-hullámok vezethetők el. Szemnyitáskor, figyeléskor mindenütt béták mutatkoznak.
Csecsemőben, kisgyermekben a téta, sőt esetleg a delta sem feltétlenül kóros. Az alvás mélysége pontosan követhető EEG-vel (nagyon leegyszerűsítve: eleinte béta-, magas alfa-, majd téta-, mély alvásban delta-hullámok).
Daganat, agysérülés, vérzés stb. területén delta-hullámok, epilepsziában tüskék, tüske-lassúhullám komplexusok, esetleg magasfeszültségű lassúhullám-sorozatok jelentkeznek. A beteg terület jól behatárolható. Agyműtét során közvetlenül az agyfelszínre lehet helyezni az elektródokat. Előfordul, hogy biztosan epilepsziás betegben sem mutatkoznak a várható, kóros eltérések. Ilyenkor különféle provokációs módszerekkel (fokozott lélegeztetés, vibráló fény- vagy hanginger, spontán alvás stb.) kiválthatók a diagnosztikus értékű jelek.
