Az utolsó Rákóczi herczeg haláláról.
Az utolsó Rákóczi herczeg haláláról.
(Pótlékúl a Turul II. kötet 3. füzetében «A Rákóczi-ház utolsó tagjairól s kihalásáról» czím alatt megjelent közleményemhez).
Folyóiratunk most idézett helyén egy családtörténeti s genealogiai tanulmányom jelent meg, mely annak idejében a Heraldikai és Genealogiai Társulat közgyűlésen is felolvastatott. E tanulmány folyamán II. Rákóczi Ferencz fejedelem és Hesseni Sarolta herczegnő ifjabbik fiáról György herczegről is szólván, fölemlítém, hogy a nagyemlékezetű Rákóczi-háznak ezen utolsó férfitagja, a Páris melletti la Chapelle St. Dénis-ben, 1756-ik év junius havában húnyt el. Forrásúl erre nézve hivatkoztam Luyne herczeg egykorú emlékiratainak XV-ik kötete 131. lapjára, megjegyezvén, hogy ezen adatra engemet Bauffremont-Courtenay herczeg, Párisból írt szíves levelében figyelmeztetett. (L. Turul 1884. évf. 94–95. l.) Magát a hivatolt szöveget azonban szó szerint idéznem akkor módomban nem vala, miután Duc de Luyne mémoires-jai hazánknak egyetlen közkönyvtárában sem voltak találhatók.
Azóta e majdnem húsz kötetre terjedő nagy munkát («Mémoires du Duc de Luynes, sur la cour de Louis XV., 1735–1758») a budapesti magy. kir. tudományegyetem könyvtára indítványomra meghozatván, alkalmam volt azt áttanulmányozhatni.
Luynes herczeg, ki a XIV. Lajos udvaráról – reánk magyarokra nézve is számos följegyzése által nagybecsű – emlékiratokat hátrahagyott marquis de Dangeau-nak unokája volt, mémoiresjait alkalmasint ennek példája nyomán kezdette el írni, s folytatta egész haláláig. Műve Dangeau-énak mintegy folytatását képezi, s följegyzései annál becsesebbek, mivel nagyon tárgyilagosak, és mivel írójuk Bourbon-Soissons herczegnőt bírván nőűl, a franczia uralkodóházzal sógorságban volt és folyton az udvar körében élt; a legközvetlenebb forrásokból meríthette tehát s meríté is értesüléseit. A korában élt magyar bujdosók előkelőbbjeiről igen sok – helylyel-közzel nagyérdekű – följegyzést lelünk naplóiban, különösen a Francziaország maréchaljává lett s mind XV. Lajos, mind pedig Leszczinsky Szaniszló király udvarában méltán kegyelt gr. Bercsényi Lászlóról. Luyne herczeg ugyanis személyesen sokat érintkezett a kitünő magyar főúrral, s azt írja róla, hogy egyike a legtiszteletreméltóbb s legvonzóbb embereknek, a kiket valaha az életben ismert.
Rákóczi György herczegről, – kinek nevelését Bécsben czélzatosan elhanyagolták volt, – már nem nyilatkozik ily kedvezően; nem is sokszor emlékezik meg róla. Látszik, hogy a bujdosó fejedelemfiú a versaillesi udvarnál nem vitt szerepet. Sőt Duc de Luyne egyenesen följegyzi róla, hogy «csekély szellemi tehetségű ember volt» és csak néhai nagyemlékű édesatyja nevéért viseltettek iránta tekintettel az udvari körök. Íme, a haláláról szóló, föntebb érintett följegyzés, szóról szóra:
«Du mercreda, 23. (juin, 1756.) Monsieur le Prince Ragotzi, qui s’appelloit cidevant le Comte Terislaw, est morte ŕ la Chapelle, Faubourg Saint-Denis. Il avoit 20,000 livres de pension du Roi; cette pension étoit sur l’hôtel de ville.* 188C’étoit un homme de peu d’esprit, et qui n’avoit d’autre considération, que celle que son pére s’étoit justement acquise.» (XV. 131.)
Azaz, hogy e királyi javadalmazás Páris városa jövedelmeire – állami adójára – volt utalványozva; éppen mint egykor néhai atyjának sokkal jelentékenyebb javadalmazása.
E nehány sorból több új adat jut tudomásunkra. Először Rákóczi György elhúnytának idejét közelebbről határozhatjuk meg; mely is junius 22–23-ikára, legfölebb 20–21-ikére tehető, miután a naplóbejegyzés, ugyan Párisban, 23-án kelt. Megtudunk továbbá két, egészen ismeretlen dolgot; azt, hogy a bujdosó fejedelemfi a franczia udvartól húszezer lira évi rendes javadalmazásban – még pedig a legbiztosabb bevételi forrásra utalványozott javadalmazásban – részesült; s végre értesülünk, hogy mint egykor, az utrechti béke megkötésétől kezdve, néhai édesatyja nem többé Rákóczi fejedelem, hanem «Sárosi gróf» név alatt élt XIV. Lajos környezetében: úgy fia sem viselé az udvari körökben hivatalosan a «herczeg Rákóczi» nevet, hanem «gróf Terislaw» álnév alá rejtőzött.
Ez valószínűleg az osztrák diplomatia iránti tekintetből történt, – atyja legalább ezen okból tette, miután XIV. Lajos Ausztriával 1714-ben kibékült.
De hogy György honnét vette s miért választotta éppen a Terislaw nevet? annak oka, eredete, előttünk ismeretlen. És itt eszünkbe jut a vörösvári Rákóczi-Aspremont-levéltárban őrzött följegyzés II. Rákóczi Ferencz fiairól. Föntczímzett tanulmányunkban (94. l.) idéztük volt e följegyzésnek azon adatát, hogy György herczeg Párisban 1732. november havában megnősülvén, egy Bethune őrgrófnőt vezetett oltárhoz, kivel azonban – souverain fejedelmi származására való tekintetből – Kelislau gróf álnév alatt esküdött meg. Íme, a Duc de Luynes emlékiratainak Terislaw-ja!… Mely után azt kell hinnünk, hogy a vörösvári följegyzés írója hibásan másolta a Terislaw, vagy Terislau nevet Kelislau-ra.
Ugyanis Luynes herczeg mémoire-jainak kiadása rendkívül pontos; de különben is, a «Terislaw» jellegzetesebb, érthetőbb névalak, mint a «Kelislau». Talán Rákóczi lengyelországi jaroslawi, másként wisockai uradalmának valamelyik helységét jelöli; mely uradalmában való örök-jogát a fejedelem végrendeletében, tudvalevőleg, ezen fiára hagyta.
Rákóczi Györgyöt atyja «makoviczai herczeg» czímmel ruházta föl; Bécsben VI. Károly császár «Marchese della Santa Elisabetha» czímen hivatta őt, majd 1723-ban, az adományozott siciliai feudum után a «Conte de Giunchi» néven kivánta neveztetni. S e sokféle névhez és czímhez most még a Párisban használt «Comte de Terislaw» járul.
Ennyi név alatt forgott ím a világban, a születésétől kezdve koporsó zártáig oly hányatott életű utolsó Rákóczi, – kinek kalandos pályáját még csak most kezdjük lassan-lassan földeríteni az azt fedett sűrű homályból. Ha nem magáért, – hiszen nem volt jelentékeny ember, – ámde végzetszerű sorsáért, a nagy családért, melyből származott és a dicsőséges, történelmi névért, melyet viselt s melyet ő vitt a sírba, – méltó a történetbúvár figyelmére.
THALY KÁLMÁN.
