Egy oláh szakmunka, vonatkozásban a magyar heraldikával és genealogiával.
Egy oláh szakmunka, vonatkozásban a magyar heraldikával és genealogiával.
Az Oláhország országczimerének megállapitása végett az oláh kamarákban s ezek bizottságaiban folyt tárgyalásokat, a bennük vezérszerepet vivő Grecian D. István szenátor 1900-ban Bukarestben «Eraldica româna» czim alatt egy nagy gonddal szerkesztett s diszes kiállitású munkában adta ki, melynek terjedelmes bevezetésében bő forrásismeretre s komoly kritikai módszerre valló tanulmányt közöl, hol a Bazarab vajdacsalád leszármazását s az utána következő vegyes házakbeli vajdáknak, majd aztán az idegen fanariotáknak időrendi sorozatát adja egészen a jelenlegi királynak a fejedelmi székbe lépteig.
Azután kiterjeszkedik arra a kérdésre, menynyiben szólhatni náluk heraldikáról, majd azt is fejtegeti, létezik-e ottan nemesség s mily értelemben, úgyszintén megemlékezik egyes ottani családok részére külfejedelmek által adományozott czimerek és rangokról is.
A munka nyugodt és komoly hangja, s benne, erős nemzeti érzés mellett is, a tulzásoknak ellenséges kifakadásoknak kerülése, már magában is érdekessé teszik azt a magyar tanulmányozó előtt. – Még inkáb megérdemli a figyelmet a magyar genealogia szempontjából. Hisz az oláhországi bojércsaládok a gyakori érintkezés, olykor a politikai zavarok folytán hazánkba menekülésük, s részint magyar családokká alakulásuk, részint azokkal összeházasodásuk 180folytán a magyar családfejlődésnek is többszörösen feltalálható tényezőivé váltak.
Elég erre nézve a pitesti logofetek (kanczellárok) még eddig fel nem deritett családnevü nemzetségének, – mely azonban hazái okleveleink tanusitása szerint is leányágon kétségtelenül a Havas-Alföld ősrégi Bazarab vajdanemzetségéből vette eredetét, – Erdély előkelő családaival, a Ráczokkal, Bálintittokkal, Barátiakkal, Sebesiekkel való összeházasodására; egy másik vajdaleánynak gibárti Keserü Istvánhoz, majd (a lengyel eredetü, de Erdélybe települt s itt Springen birtokossá lett Nysovszky után) végre Markházi Pálhoz történt férjhezmenetelére; aztán az 1583–5-diki Péter havasalföldi vajdának a kiváló előkelőségü Bogáthi családunkból származott nejére hivatkoznunk.
A hazai genealogiára nézve tehát nagy hézagot képezett, hogy a havasalföldi bojér nemzetségeknek, kik közül különben is sok átköltözött hozzánk s itt ma is virágzó, vagy kihalt bár, de egykor történelmünkben néha előkelő szerepet játszó magyar családokká honosult, régi leszármazásáról mondhatni semmit sem tudunk. Még ezek legelőkelőbbikéről, a Bazarabokról is, kik Havas-Alföldön, – miként Moldovában a hazai okleveleinkből szintén ismeretes Musáth nemzetség is, – jelentékeny törzsuralmi dinasztiát képeztek, vajmi kevés genealogiai tudomást voltunk képesek eddig szerezni.
Fokozhatta pedig érdeklődésünket az is, hogy Oláh Miklós esztergomi érsek, a Hunyadiak rokona, szintén Bazarab-házbeli vajdákat emleget elődei gyanánt. És ha figyelemmel követjük azt az érdekes vitát, mely alig pár évvel ezelőtt Dr. Wertner Mór, Sólyom-Fekete Ferencz és Karácsonyi János s más tudósaink között a Hunyadiak származása kérdésében vivatott meg, kétségtelen, hogy ezek tisztábahozatalát s a régibb historikusok s más irók ellenmondó állitásaiból az igazság magvának kihámozását csakis a havasalföldi nemzetségek eredetének, összeköttetéseinek, leszármazásának és heraldikájának tüzetesebb ismerete hozhatná meg.
Véleményt ma még nem mernék koczkáztatni; de van valami, a mi egy bizonyos irányban kutatásra ösztönöz. S mivel a valóság felderitése annál remélhetőbb, mentől többen érdeklődnek iránta, már most bevallhatom, hogy a régi Hunyadi tradicziók, az itt-ott előjövő feljegyzések s a legujabb genealogiai polemiák hatása alatt nem zárkozhatom el azon benyomástól, hogy a Bazarabok teljesebb leszármazásának, bolgár, szerb és magyar összeköttetéseinek lehetőleg kimeritő tanulmányozásából várhatunk több világosságot a Hunyadiak eleire.
Ettől ma még távol vagyunk, mert Grecian idézett munkája is még csak úttörő a havasalföldi genealogiában, s táblázatai is csak a Bazarab-ház azon tagjainak nemzedékrendi összeköttetését állitják elénk a «Fekete» Radu Thucomertől (1290–1310) a «Görög»-nek nevezett Mihályig (1658–9), kik tényleg a vajdai uralomra jutottak.
A vajdaságot nem viselt tagok s a nőtagok és hitvesek, sajnos, teljesen hiányoznak e táblákról, ha szintén a szerző, miként a szövegből kitünik, egyik-másikról okleveles tudomással birt is.
Oly gazdag oklevélforrások mellett, milyenekkel a szerző rendelkezni látszik, s melyeket a tábláin feltüntetett leszármazás bizonyitására tüzetesen is idéz, a tudományra nézve igen becses volna, ha fáradtságot venne magának tovább kiterjesztett kutatás folytán a Bazarab nemzetség összes megállapitható tagjait s oklevelesen ismert hitveseiket egy ujabb munkájában felölelni, egy szóval e nemzetségnek lehető legteljesebb nemzedékrendét s családtörténetét kidolgozni.
Igy sajnos, hogy az e családból leányágon kiszakadt «Pîrvuleştď»-nek elnevezett ágacska vajdáiról is csak egy töredékes leszármazást kapunk, melyből az sem tünik ki teljesen, hogy hol és mikép füződnek ezek össze a fiágon való Bazarabokkal.
Különben e nemzetség eredetére nézve a szerző Jornandes és Dio Cassiusra hivatkokozik, kik a dákok királyait és főpapjait a Zarabok törzséből valóknak mondják. Elfogadja azt a tradicziót is, hogy a Bazarabok egyik ága Fogarasban s a másik Krajovában élt. A román modern történetiróknak amaz állitását, hogy Erdélyből, jelesen Fogaras vidékéről népesült volna be Havas-Alföld, Grecian inkább azon alakban látszik magáévá tenni, hogy a Fogarasban élő Bazarabok s bojérjaik, élükön Radu Negruval, a XIII. század végén átkelvén az Olton, a Krajóvában élő másik Bazarab ággal egyességre léptek, mely azonban nem maradt fenn irott emlékben, csak a hagyományban, s megalapitották Havas-Alföldön a Bazarab-család kizárólagos törzsuralmát; úgy hogy az uralkodó vajdák, minden meghatározott örökösödési rend nélkül, a klérus és bojérok választása folytán csak e család valamelyik ágából voltak választhatók, mi egyideig függetlenül és békésen, majd aztán a szomszédos nyugati (magyar vagy lengyel) és keleti (török) hatalmaknak, s néha, bár csak futólagosan, Moldova tulhatalmasodásának befolyásával történt.
Történelmi áttekintésében érdekesen bizonyitja be, hogy kellett lennie kölcsönös, habár nem irott, megállapodásnak a Bazarab-ház kizárólagos uralma iránt; de ez semmi örökösödési rendhez nem volt kötve, hanem csak az 181egyideig szabad, azután pedig különböző befolyások által irányitott választásoktól volt függővé téve.
A Bazarabok legitim uralma 1290-től 1659-ig csakis István (l4591–2) és Sándor (1592–3), majd aztán a két Movila (Simon 1601–2 és Gábor 1618–20) s a másik Sándor (1616–18 és 1628–9) és Leon (1630–2) moldovai származásu vajdák rövidéletü uralkodása által volt ideiglenesen áttörve.
Érdekesen mutatja ki a szerző alapos történelmi kritikával irt fejtegetésében, hogy «Nagy» István moldvai vajdát (kit pedig a mult 1904. évben a dakorománizmus a nagy román eszme első megtestesitőjeként ünnepelt) koránt sem a nemzeti egység eszméje s Havas-Alföldnek Moldvával való egyesitése iránt való törekvés vezette, hanem csakis Moldva külön érdeke s ottani hatalmának úgy a törökkel, mint Havas-Alfölddel szemben való megszilárditása. Ezért midőn szerét tehette, ledöntötte ugyan a vajdai székről havasalföldi ellenségeit s a vele egyetértőket ülteté helyökbe, de mit sem tett azért, nem is törekedett arra, hogy a két vajdaságot egyesitse.
Azután vázolva látjuk a Dán és Drakula ágain kétfelé oszlott Bazarab-család eme két főágának egymás közt való véres versengéseit. Dánnak kisebbségben levő utódai a Krajovánál megtelepülve maradt régi Bazarabokkal egyesülve, ezek támogatásában keresnek erőt; a Drakula utódok ellenben a nyugoti befolyás felé fordulnak, a katholiczizmushoz hajlanak, azzal, főleg Erdélyben össze is atyafiságosodnak, s magyar erővel s néha vallásváltoztatással is szilárditják meg magokat. Végre azonban a török tulerő áldozataivá lesznek. A vajdafiak tuszokul a konstantinápolyi légkörbe kerülve eltörökösödnek, vagy legalább elgörögösödnek, s a Bazarabok végsarjai a «törökké lett» Melina (1577–83, 1586–91) unokájában, a «görög»-nek elnevezett Mihályban (1658–9) nemzeti mivoltukból kivetközve zárják be 1659-ben e nemzetség férfiivadékainak sorozatát.
Ezután 1659-től 1716-ig többnyire a Bazarab-családtól leányágon leszármazó vajdák jutottak, – hol választás utján, hol nem, – uralomra. A török önkényileg tette meg s üzte el a minden igazságérzet nélkül uralkodó, csupán saját gazdagodásukra törekvő fanariotákat, kiknek 1803-tól kezdve már orosz befolyás is juttatott érvényesülhetést, mig aztán az 1821-iki lázadás elseperte őket. Erre a nemzeti megujhodás és rendezettebb viszonyok következtek, mignem 1859 január 24-én Moldva és Oláhország egyesült, 1866-ban Károly alatt oláh fejedelemség öröklési joggal szerveztetvén, később örökös királysággá alakult át.
E futólag érintett részletek már csak történelmi, nem pedig genealogiai érdeküek. Áttérek tehát annak ismertetésére, a mit a szerző az oláh heraldikáról mond.
A heraldika tekintetében Grecian felfogása tulságosan szigoru. Azon nézetből indul ki, hogy a lovagság, tornák, czimerek stb. nyugati intézmények s a latin katholiczizmus befolyása alatt kifejlődöttek levén, azok a keleti orthodox Oláhországban annál kevésbé honosodhattak meg, mert volt ugyan uralkodó nemzetsége, de ebben örökösödési rend nem állott fenn, az e nemzetséghez tartozóság is egyes, nem sokak előtt ismeretes, okleveleken kivül, csak a köztudatban gyökerezett, s a bojérek családi vagyona is a sorban következő vajdák megujitott megerősitő leveleivel nyert jogbiztonságot. Az atyáról fiura átöröklődő czimek és czimerek tehát a katholikus nyugotról ide áthonosithatók nem voltak.
Azt a következtetést vonja ebből le, hogy Havas-Alföldön tulajdonképeni heraldika nem létezett. Szoros határvonalat huz a czimerek és a pecsétek között; s elismeri ugyan, hogy léteztek pecsétek, de ezeknek különösebb jelentőséget nem tulajdonit, azokat az egyes avatatlan metszők szeszélyétől függőnek mondja, s szépen illustrált példákban is igyekszik bebizonyitni ez állitásának jogosságát, feltüntetve, hogy a vajdák által használt pecsétek is mekkora eltéréseket mutatnak.
E negativ álláspontot tulszigorunak tartom s nem ismerhetem el teljesen jogosultnak. Hazánkban sem volt czimeradományozás az Árpádház-beli királyok alatt, s királyságunknak csaknem négy százada telt el, mig az első czimeradományozásoknak nyomára akadunk. De azért régi törzsökös családainknak meg voltak saját czimereik amint azt éppen a pecséttani emlékek tanusitják.
Voltak a mi őscsaládaink czimereiben sőt még az utóbb armalisok utján szerzettekben is, számos variansok s még nagyobb eltérések is, mint a milyeneket Grecian a havasalföldi vajdák pecséteinél szemünk elé állit, a nélkül, hogy azért e czimerektől minden heraldikai megállhatóságot megtagadhatnánk. Az, hogy a vajdapecsétek madáralakja jobbra vagy balra fordult, s mellette több vagy kevesebb s másként elhelyezett csillagok, néha pedig csillag helyett nap fordul elő, a félhold ilyen vagy amolyan alakján kivül, s hogy csőrében kisebb vagy nagyobb keresztet s minő helyzetben tart, az nem nagyobb különbség, mint a minőket például a Ratold nem hárslevelének különböző alakjai s variansai között találunk. Sőt hazai heraldikánkban látunk példát arra is, hogy a czimeralak egészen mássá, például delfinből nemtővé módosult, csak egyes markans részletei 182maradtak meg az előbbi alaknak. Igy nem tartom lehetetlennek, hogy az egyik vajdai oklevelen látható ama két oroszlán is, melyek egy közben álló fához támaszkodnak, s mely czimerképet Grecian megfejthetlennek s legfeljebb az okmányt ellenjegyző logofet önkényileg felvett jelvényének tart, csupán csak a Constantin- és Helena-féle szentképnek elferdülése lehetett, melyet Mihály vajdának egyik a Siebmacherben közölt pecsétén a madáralakos, csillagos és holdas felső udvar alatt, a czimer alsó udvarában – ugyancsak ily fa két oldalán – találunk, s mely talán inkább az ottani keleti egyház jelvénye mint Kis-Oláhországé, a melynek azt a Siebmacher-féle munka tartja.
A heraldikát kellő kritikával kell ugyan kisérnünk, de azt tulságos és szőrszálhasogató szigorral kezelnünk nem szabad; különben nemcsak Oláhországban, hanem bárhol is, létalapjai rendülnének meg.
Igen érdekes Grecian munkájának azon része is, melyben azt fejti ki, volt-e a Havas-Alföldön nemesség vagy sem?
Sikerül megállapitania, hogy formális nemességadományozás ugyan nem volt; de az ottani bojér nemzetségek, kik a papi-renddel egyetemben kizárólagosan gyakorolták a vajdaválasztási jogot, s kik az ősiségszerüleg s a családtól elidegenithetlenül szervezett földbirtoknak és számos jobbágyrenden levőknek örökös urai voltak, a lényeget tekintve mégis valóságos nemességnek tekinthetők.
Megemliti, hogy Mihály vajdától maradt ugyan fenn czimereslevél és nemességadományozás 1600 február 18-áról Chioconesthy György és testvérei részére, de ezt ő nem mint havasalföldi vajda, hanem Gyulafehérvári kelettel, mint császári biztos adta, és pedig nem havasalföldi tiszteknek, hanem sidóvári castellanusoknak. Külföldi nemességet, czimert és czimeket is szerzettek oláhországiak, például Trajan vagyis Dregics Cantacuzino de Filipest 1658 szeptember 13-án II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől (kék mezőben arany koronából kiemelkedő s egyenes pallosra szurt fejet tartó oroszlán czimeralakkal), továbbá Constantin Brancovan vajda, ki I. Lipót által 1688-ban leszármazóival együtt birodalmi grófságra, s 1695 január 30-án elsőszülöttségre szoritkozólag birodalmi herczegségre emeltetett, aztán Cantemir Demeter vajda, ki utódaival együtt 1711-ben orosz herczegi rangot nyert. A Bălăcian-családból való Constantin Aga, ki mint I. Lipót ezredese halt el, utódaival együtt osztrák gróf lett; 1733 február 25-én pedig III. Károly osztrák császár mint magyar király Logofet Rossetti Miklósnak a magyar grófi czimet adományozta. Találkoznak még más, idegen méltóságot és nemességet nyert oláh családok is: de mindezek a nyert idegen czimeket, czimereket és nemességet otthon hazájukban soha sem használták s nem is használhatták; s ha elvétve, különösen a lapokban, mégis egyiket vagy másikat ily czimeken nevezgetik, ez csak jogtalanul történik.
Az érdekes munkát Oláhország czimerének megállapitására vonatkozó összes jegyzőkönyvek s egyéb tárgyalási iratok s kamarai határozatok zárják be.
Ismertetvén már annak tartalmát, legyen szabad még pár szóval visszatérnem czimertani részére.
Bárha tagadja Grecian, hogy az országczimer megállapitása előtt Romániában létezett volna tulajdonképeni heraldika, s a pecséttani emlékek értékét is nagyon kevésre becsüli, de mégis kénytelen megengedni, hogy voltak jelvények, emblemák, melyeknek bizonyos jelentőségük volt.
Ilyen emblemának tekinti a vajdák pecsétein látható madaras czimert, hol a felemelt szárnyu madár (szerinte sas) csőrében keresztet tart, s a felső oldalrészeken mellette egyfelől félhold, másfelől csillag vagy e helyett csillagalaku szélekkel megrajzolt nap látható. Vannak aztán ennek különféle variansai, néha több csillaggal, stb.
A mi a madáralakot illeti, ez, ha ama pecséteket nézzük, voltaképen meg nem határozható biztosan. Lehet sólyomnak vagy karvalynak mondani, sasnak vagy hollónak is. Csőre inkább sasra mutat, testidoma inkáb hollóra.
De nem szabad fennakadnunk e kicsinységeken; mert maga Grecian figyelmeztet arra, hogy néha mily primitiv tehetségü vésők készitették a vajdák pecsétnyomóit, okiratot is idézvén, melyben a vajda fiához azt irja, hogy a neki küldött pecsétnyomót egy czigány által vésette.
Nekem az a nézetem, hogy e jelvényszerü madarat annak kell tartanunk, a minek maguk a pecséteiken azt használó vajdák tartották, ők levén erre nézve legauthentikusabb értelmezők.
És ime, Grecian könyvében idézve találjuk a Bazarabok leányágon való leszármazójának s a vajdai székben utódjának, Constantin Brancovan havasalföldi vajdának 1689 ápril 10-én a brassói biróhoz intézett levelét, melyben felkéri, hogy számára a mintául küldött régi pecsét hasonlatosságára egy ujabb pecsétet készittessen, melyen legyen rajta ugyanaz a holló (corb), ugyanaz a nap, ugyanaz a hold, betük is ugyanazok mint az előbbi pecséten, csakhogy a holló lábainál az évszám latin jelekkel legyen † 1689. †
Én tehát ez illetékes kijelentés által megállapithatónak tartom, hogy az a madáralak, mely a régi vajdák pecsétein látható, hollót akart jelképezeni.
183Grecian ezt Havas-Alföld emblemájának veszi. Látjuk, hogy a Bazarab-ház fiágának uralma alatt az e házból származó vajdák mind ezt használták. Hazai levéltárainkban is feltalálható különböző időbeli pecséteiken. A Siebmacherben is többszörösen láthatjuk; a leányágból származott Brancovan Constantin is, miként ép az imént láttuk, ezt használta. Használták-e aztán a merőben idegen törzsből származott későbbi vajdák is? Arról nincs tudomásom.
De mivel valódi, megállapodott államokban is azt látjuk, hogy rendesen az uralkodó család nemzetségi czimere volt az országczimer alapja, s ennek motivumai, például nálunk az Árpádház vörös-fehér pólyái, fenmaradtak az illető dinasztia kihalta után is s országczimerré állandósultak: igy joggal fejezhetem ki ama nézetemet, hogy Havas-Alföldön is ama madarat, – mondhatnók már a Brancovan vajda irányadó nyilatkozata után: hollót – ábrázoló emblema eredetileg a Bazarab nemzetség családi jelvénye volt.
És most egy magyar szempontból nagyon is jelentős körülménynyel fejezem be e szerény vizsgálódásokat.
Nézzük meg a Siebmacher erdélyi kötetét. Találunk benne pecséteket a Bazarab nemzetség vajdáitól, hol ezeknek a félhold és csillag között repülni készülő madara, hollója, nem keresztet, hanem országalmát, de olyant is, hol gyürüt tart csőrében.
S viszont találunk Hunyadi czimereket, hol a holló megemelt szárnyakkal látható, sőt olyant, hol a holló szintén félhold és csillag között jelenik meg.
Többet ma még nem mondhatok.
Vajha Grecian úttörő munkája ne csüggesztené el az oláh kutatókat a heraldikus nyomok tanulmányozásától s fokozná – viszont – érdeklődésüket az ottani genealogia művelése iránt. Első sorban a bő forrásokkal rendelkező s azokat komoly objektivitással felhasználó Grecian adhatna tovább terjesztett tanulmányaival nagy lendületet e tudományágaknak a szomszéd országban, minek eredményétől mi is igen sokat várhatnánk.
KIS BÁLINT.
