Ady Endre: Mikor Párisból hazajöttünk
Bár emlékes lelkem olykor kilankad
S új szerelem és új veszedelem
Riadói követelőn riadnak.
Új riadók, csitt, ti még várjatok
S várj, én Adám, a késő énekekre,
Szavak, szerelmek, vágyak úgyis mind itt
Sugarukat te szőke fődre hintik.)
Párisból haza ő hozott bennünket
S itt hallottuk, hogy Tisza megbukott,
Mert a nagy Titok unokákban büntet.
Be szánom néha, hogy magyar vagyok
S be nem cserélném könnyen semmi mással:
Dőzs nagy-urakkal nyögő kis-úr nemzet
S háborgó népek: hát ennél lehet szebb?
Végzett akkor, hogy utunk véget ére:
»Margitáért - szólott friss-szomorún -
Hulljon kicsit előre szivünk vére
S nagy esküvel esküdjünk vakmerőt,
Hisz itthon úgysincs más szabadulásunk.«
Kissé ránkdőltek titkosan a gondok,
De György harsányan úri áment mondott.
Minden kezdést félbátrak abbahagytak
S körülzártak mindent hős pocsolyák,
Kicsi tócsák, tengerekké dagadtak.
E lápvilág volt hát csataterünk,
Itt kellett hát, hogy egymásra találjunk,
Új inzurgensek, pártot ütni készek,
Félig-fölkészült, jó és szánt vitézek.
S lendülni-kész itt-amottabb kis medrek:
Csodálatos Tél és kora-Tavasz,
Dalos-frissen mikor összesietnek
Szent olvadás kis csörgetegei,
Mintha a Mesék mély Szerelem-tója
Nagy üzenettel hívná össze őket,
Margitát s a nyugtalan szeretőket.
»Máskor talán minden másként lehetne,
Lehetnék kapós zsidó-feleség
Vagy zsidó Beniczkyné Bajza Lenke,
De most az Élet itt élni akar,
Ahogy soha, engem hív s vele tartok
És úgy lesz, ahogy dacosan kimondtam:
Ottleszek minden szédült izgalomban.«
Ki asszony-árral csermelyeket áraszt,
Hites úrasszonya valakinek,
Ki azt hiszi, hogy ő az, aki választ.
S benne akarok lenni osztozón
Minden mai Valaki életében
S asszony-rangom készítem úri módra
Szabad, gyönyörű megélnivalókra.«
Ájult-durvát nem mondott Margitának:
Már tudta, hajh, ő nem terelheti
E szép nyakat szegénységes igának
S el kell bocsássa, mert élni akar
S mert ez akarás Hunnia pecsétje:
Pecsét-jel, melyet ezeren óhajtnak,
Piros pecsétje éhes, piros ajknak.
Vén Árpád-lap s ifjú, piros pecsét:
Ez volt akkor mi álmainknak álma
S egy nő, aki szeret vagy nem szeret,
De ott kereng nagy álmunkra vigyázva,
Kinek nem fontos, mennyi életet
Pusztít a mi vad hordású, nyílt aknánk,
Kinek tán e nagy harc-gyűlés is semmi,
De kortársnál mégis több akar lenni.
Elmagyaráztam százszor, békitően,
Hogy jobb nekünk az élő Margita
Férje-urával, mint a temetőben,
Hol eddig szépen elnyugodtanak
A mi nem-jött, sohse-volt Margitáink
S ha most van egy, az mégis azt jelenti:
Zsidó réven, de megtérül a senki.
Margita másé, hogy majd újhodottan
Keressen föl bennünket lebbeteg
E vándorlós, sívó, magyar homokban
S hogy végre is s mégis zsidó leány,
Kit torz házasság emel önmagához
S hogy lesz-ura, bárhogyan is ne tessék,
Tán holnap nagy, nevezetes jelesség.
Ha hiszi, hogy az, hát e hittel éljen
S csapkodja addig meleg szárnyait
Mellette a nő vágyón és fehéren,
Ő, aki szivére úgy szedeget
Fürtös és ellenes szenzációkat,
Mintha nem tudná, hogy táncos, nagy, küldött
Útján kisérik óvó, zengő kürtök.
Hiszen vannak rövid órás, nagy titkok
S néha szerelmeken visz át az út
Az igazi, szerelmetes, nagy Hídhoz,
Melyről szédülni a legboldogabb
S zuhanni jobb, mint cukros mennybeszállás.
Margita a nagy Hídnak szállt repülve,
Nagy szándékkal kicsit szerelmesülve.
Hát engedjük Margitát röpülésre,
Hát engedjük meg, hogy kinek-kinek
Most harcunkból jusson ki a dú-része
S ha Margita egyszer szárnyat csüggeszt,
Majd az menjen utána, kire vágyik
S addig hagyjunk szabad utat a vágynak
S minden becsületes, magyar zsiványnak.
Mi őrülten s nagy-feledten csatáztunk,
Tán Ottokár volt az egyedüli,
Kit fölturbált mi csúnya megaláztunk.
Én rikkantottam nagyszerűeket
S egy más nőhöz hazudtam tartozásom,
De Ottokár közülünk tán legjobban
Várt, várt, várt és mind vártunk nagy-titokban.
S ez összeomlást már előre láttuk:
Az úrfajták akkor egymás között
Gyujtogatták és oltották a lángjuk.
Mi már tudtuk, hogy a halálbagoly
Föluhuzott fejük fölött vidáman,
De azt is tudtuk, hogy ilyen ledérnek
Indult forradalmak nem hamarost érnek.
Jelképes útját tele-teleszőtte
Ákombákommal Sors íródiák
S a Szerelem, mely felé ment előre,
Holott soha tán kit sem szeretett,
De sorsa volt szerelmeket mutatni
S hogy ajkam egyszer fehér karját érte,
Esküszöm, hogy minden csatánk megérte.