Amade László: XXIX., ÁMBÁR NINCSEN, DRÁGA KINCSEM, ELŐTTED ÉRDEMEM...
Ámbár nincsen,
Drága kincsem,
Előtted érdemem:
Csak kétségben,
Reménségben
Ég érted én szivem;
De én ezt mért érdemlettem?
Azért talám, hogy szerettem?
Bennem hibát nem találtam,
Mert hiven szolgáltam.
Mindenképen,
Tisztán s épen
Hozzád folyamodtam;
Nem most érted,
Hogy csak érted,
Egyedül kinlódtam:
De ha igy bánsz ily hiveddel,
Mit mivelsz ellenségeddel?
Ah szivednek nincs hüsége,
Gyémánt keménysége.
Alkalmassint
Mert ennyi kint
Szenvedek, itélem;
Hizelkedni,
Mert változni
Nem tudok, azt vélem;
Nincs érdeme az hüségnek
Kik tisztán s igazán élnek;
Módi, látom, az álnokság,
Tetszik az ravaszság.
Dobog szivem
Régi hivem,
Ha ezt meggondolom,
Kit már ismérsz,
Mert máshoz térsz,
Sirva tapasztalom:
Annyira hogy megvetettél,
És majd porrá elégettél,
Nem gondoltam, ezt megérem,
Ez bizony szemérem!
Érted mégis,
Bár hóltig is
Szivessen kinlódom;
Bár mint olaj, -
Nem kevés jaj! -
Ingyen elolvadom:
Legyek szerelmed példája,
Gyilkosságodnak praedája,
De mégis szánj, szállj magadban
Adj részt jutalmodban.