Arany János: VOJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ
Nem hittem volna, hogy ezt is megérjem,
E nagy malheurt... vagy örömet (na, ni!
Az ember ki se győzné mondani)
Tudnillik, hogy te, édes jó rokon,
Poéta lettél, és a lapokon
Ritkán szedett betűi nagy nevednek
A hallhatatlanság felé merednek.
Ej, ej, fiú, beh sokra haladál:
Spiritusod van, vagy mi a tatár!
Nyelvem megáll, az eszem elakad:
Hiszen felleg se volt, és már szakad!
Azt hittem, a kozákjárás után
E rongy világban nem lesz több csudám:
Nagyobb az, hogy te költő vagy, kölök,
S ki is nyomatják versed, ami több.
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.
S mivel hallottad volt, vagy olvasád
A Kisfaludi kalamárisát,
Shakespeare hogyan lopott egy őzbakot,
Vagy színpadon széket hogyan rakott,
Burns Róbert, a skótok Petőfije,
Költő mikép lőn, paraszt létire,
Mikép ama német csizmadia,
S a kiskunsági mészáros fia,
Ki mindenütt forgott húsz éveig
Csak ott nem, hol a túdóst nevelik:
Tehát, egy istenverte pillanatban,
"Író leszek!" kiáltál fel magadban.
És olvasál, ha postanap kerűlt,
Vasárnapi ujságot, Honderűt,
Petőfi vagy Rigó Pál műveit,
Divatlapok színes leveleit:
Itt, ott, mi történt: Cenken, Igaron
Hogy ment a színdarab, táncvigalom?
S a többi. És az olvasmány hatott:
Mindjárt megirtál egy... birálatot.
De Frankenburg, Vahot, vagy Jókai, |
Azt mondta rá: csak nőj még, kis szamár,
Mielőtt bírálva megszólamlanál.
Te megfogadtad - a növést; de nem,
Hogy minden istenadta pénteken
(Ez volt a szerencsétlen postanap)
Pestre ne útazzon négy öt darab.
Persze, előbb csak bérmentetlenül;
Gondolva, hisz már ennyinek örül
A szerkesztő és örömest fizet;
Az ő malmára hajtod a - vizet.
De ah! a szép "vidéki levelek"
(Mert e nemben valál akkor remek)
Felbontva, olykor még bontatlan is,
Kályhába, vagy hová, repültenek,
S helyettök a szerkesztőség hamis,
Csufondáros élcei dőltenek.
Hej, Értesítő, Mondanivaló,
Nyilt posta, Tárca, vagy mi a manó,
Beh tönkre sujtál sok fiók-zsenit,
Ki volna most irodalmi zenit!
Szörnyű módon megtérdelt a galád:
Írhattad álnevül az O. P. Q-t,
Mégis örökké járt terád a rúd.
Majd megfizetted a levél diját,
Sőt olykor egy kis accidentiát
(Fertálybankót... de még nem volt, igaz...
Akármit, ide nem tartozik az)
Rekesztél a szerkesztőnek dohányra,
Mégis örökké rád füstölt pipája,
S te meg nem láthatád az örömet:
Hogy' néz ki nyomtatásban leveled,
Azon betűk, amelyeket te írva
Mázolgatál a rózsaszín papirra.
Kitört ezenben a forradalom, |
Azóta nem hallottam híredet,
Már azt hivém, a muszka had megett!
Hát dehogy ett! majd bizony, ily darab
Bolondgombába az beléharap!
Keresztül estél a rostán, s azonnal
Gyürni kezdéd a verseket halommal.
"Szabad a vásár, most költő leszek,
Úgyis kipusztultak a céhesek"
Kiáltád, s íme hogy bámul a hon
Égverdeső, merész tyúk-szárnyadon!
Pegazusod befogja a futár is,
Gondolva, hol ló nincs, jó a szamár is.
Így töre ki belőled a zseni; |
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.
Mindenekelőtt azt tanácsolom: |
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.
Mint a halandó ember, aki nyers, |
Az első láthatatlan semmiség,
Csak holmi vaskalapos hiszi még;
A test, az a vers, ami látható,
Fonállal mérhető, tapintható:
Ezzel van egy kis gépszerű dolog,
A másik... az magátul jőni fog.
Beszédhez, amit versnek mondanak, |
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.
Szükség továbbá versbe néha rím. |
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!
Igaz, hogy a rím bőven nem telik. |
És holmi rossz rímnél becsesb zománc
A versen a szép csengő asszonánc,
De ez utóbbi szót, nem is csoda,
Nem minden bikfic érti, micsoda:
S ha p betűnek b visszhangja lett,
Fülét csóválja a rossz rím felett.
Azonban itt szabály van: s te, zseni, |
Te ugyanazon szót hangoztatod:
Igét igével, raggal a ragot.
"Hőssel - könnyeddel" keblét és szivét
Rímnek nagyon jó, szépen kivivéd,
Mint a Tinódi százötven valá-ja...
(Ha ugyan jól emlékezem reája).
Megállj: mi könnyű és mégis be szép |
"Barátok - arcok; sírtál és aludtál,
Könnytől - beszédtől; ajtónál - sokaknál,
Kezére - tetejére - képzetére;"
És még ezer hasonló ára, ére;
Vagy: könnyeim, szemeim, bérceim,
Vagy: léptein, hölgyein, leplein,
Vagy: küldének, jövének, és menének;
És több efféle szentiványi ének;
Sőt: szerelem, ha jő rá gyötrelem,
Vagy: érzelem, kegyelem, értelem,
Vagy: fájdalom, síralom, hatalom,
Nyugalom, aggodalom, bántalom,
Vagy látás, hallás, szaglás és tapintás
(Mire én e rímet csapom: Amintás)
És ráfelelne másik rím: bevárják.
"Harag - marad, darab - farag, győz - ősz"
Vagy pedig erre hogy csősz, plane főz,
És ezt azonmódon megszenveded,
Nem félsz, bizony kiszúrja a szemed!
Mert szemnek írunk, a fül második
Érzés, gyakran hibáz, hamarkodik,
Csak angolul nézhetni ilyet el
Hogy bird-nek sword, moan-nak alone felel.
De kürtöl a posta; megjött s megyen, |
A papirosom se nyúlik tovább:
Bezárom ez első episztolát;
Jövőre többet, jobbat is talán,
Hogy emlékezzél néha-néha rám.
Lant nem igen van... tollsíp és duda,
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madárkelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék;
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának épen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme;
Minden szemét vers egy-egy drága kincs,
Megél, ha ebben semmi szűke nincs;
Sovány ugarnak trágya kell, de sok:
Munkára, tollak, kalamárisok!
Igen! ha tiszta búzánk elfogyott, |
Nem zöld-e a gyom, dudva és paréj?
S nem nagyra nő? akár aláhenyélj.
Árnyéka szintugy van - sőt koszorút
Fonhat belőle aki rászorult,
Vagy kedve tartja. - Gazt ápolni hűn
Hazafias tett: gyomlálgatni bűn.
Azért előre mindenféle dibdáb, |
(Mint egy barátom írá valahol,
Ki csürhe közt nem örömest dalol.)
Bátran, merészül, kissé szemtelen!
"Mi költők" a szerény hang ez legyen!
Miért ne? gyermekjáték az egész,
Sármunka, nem kell hozzá semmi ész,
Csak jóakarat és nem-tiszta kéz.
S kinek csizmája rossz, vagy inge nincs:
Kit a leánytól zár kaján kilincs;
Kit apja megvert, vagy preceptora;
Kit elbájolgat a zsidó bora;
Ki éhgyomorra káromkodni tud,
Nagyot, keservest, cifrát, hájszagut,
Mint: "aki lelke, istene vagyon!"
S a többi (példa majd minden lapon);
Ki felfödözte, hogy az éj sötét,
A sárga holdnak kajla üstökét,
Csillagot éjjel, nappal a napot,
S bír vágni rájok egy hasonlatot,
Minő bagoly s hab szók között lehetne,
Vagy mint ezek közt: csillag és gereblye;
Ki a dalt írja, még pedig hová:
Villámmal ír dalt a levegőégbe,
(Kottázza tán...? no, ha így gondolá -
S a tüzes istennyila viszi végbe
A kottaírást...!); szóval aki mer
Nem tudva tudni s bízakodni el;
Vagy aki sok jó versneműt bevett
És gyomra terheléseig evett,
S magát úgy érzi, hogy: csak ki vele!
Mit egyszer-másszor oly mohón nyele:
Mindaz körömre, tollra és - papírra!
(Miután nem írószer többé az irha).
Oh mert az ember lelke úgy örül |
Hány érdemesnek tünt le fénykora
S borítja könyves bolt vastag pora!
Hol a közönség, mely keresne gyöngyöt,
Mit a feledség pókhálóba göngyölt,
Ha ők, a jó fiúk, sár-foglalóba
Nem tesznek egyet-kettőt hébe-hóba!
Igen, ha ők fel nem eresztenék
Bő lében a mult héti pecsenyét,
Nem is tudnók, hogy a rég élvezett
Jobb koszt iránt szánk íze elveszett.
De ők, a jó fiúk, elészedik
A régi jobbat, és nem engedik
Hogy elenyésszen egy szép gondolat,
Hanemha - nyúzó bicskájok alatt.
Előnkbe hogyha tócsát öntenek,
(Mi ő szerintök vers, azaz: remek),
S az ember abban úszdogálni lát
Ezernyi geniális nyelvhibát,
Tarkázva itt-ott, hogy legyen bizarr,
Jobb írók eszmehulladékival; -
Ha majd egy sánta láb, majd egy bezúzott
Orr és fületlen, torzonborz fej úsz ott,
Melyekben ez s amaz jó emberünk
Költői mondatára ismerünk,
S ujjal mutatjuk: ezt tudom kié:
Berzsenyié vagy Kisfaludié,
Kölcseié, vagy Vörösmartié,
Garai, Bajza vagy Petőfié;
Ha mondom, így, bár csúnyán megkuszálva
Ráismerünk jobb költőink szavára:
Avagy nem méltók köszönetre, kik
A régi szépet újra éltetik?!
Ha hát van, Andris, jó fejed: tanulj. |
És nincsen olyan régi köpenyeg,
Miből ne telnék egy hitvány süveg;
Azé a veréb, ki megcsípheti:
Fogj ócska eszmét s légy eredeti!
Már most, eme vargabetű után, |
Hol a más héti munka elmaradt;
S köszörűlni juhászkutyából agarat.
Ha mégis olykor asszonáncra jő |
Legjobb, ha mindig olyat válogatsz
(Találsz is könnyen) ami hogy nem az.
Például vár-ra ez jó lenne: rák;
Vagy erre hogy huszárt, üsd rá: osztják.
De bezzeg itt ugyancsak átbukám |
Ad vocem, mérték: némely ostobák
Ennek jármába is beléfogák
Szegény verset: de te soha egyéb
Mértéket egy szál cérnánál ne végy.
Ki jámbusokban ír, (kivált komoly |
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé,
Hol semmikép el nem kerülheté:
Végül csupán hosszúkat tenni szebb,
Hadd vonja lábát, mint a sánta eb.
Van a magyarnak... úr Krisztus, mi van!? |
Melyet kitáncol a paraszt legény,
És Farkas Józsi oly szépen kihúz,
De a poéta (kincsek közt szegény!)
Mértéket idegen mintára nyúz.
A szép toborzó, a lengedező |
Versébe olyat aki tenni mer:
"Nincs benne mérték!" orditozni kell;
Sántítson ő is úgy; előre, hátra,
Mikép a többi azt előtte járta.
Ezenkívül, mint jó levesbe hús, |
"Mi a mennydörgő! hogyan illik a
Költészethez az arithmetika?"
Hát úgy öcsém, la! ez könnyű dolog!
Érezni kell csak, és mindjárt tudod. -
Midőn te így írsz: "A leányka hőn |
Bolyonga; fürti közt lebegve méla
Szellő susog és zengő Philoméla
Éneke szól; süt bűbájos világa
A holdnak. Ime jő azonban drága
Kedvese, akit oly régen ohajtva
Várt; felsikolt és csókba forr az ajka -"
S a többi, - ez neked jó, meghiszem,
De, mintha sással metszenéd fülem.
A ritmus oly láthatlan valami, |
Mit észrevenni (mint a jó egészség
Szelíd hatásu titkos működését)
Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van;
Mi nélkül mérték, rím haszontalan;
S akármint gúzsba kössük: a darab
Kötetlen, buglyos, próza-vers marad.
Ha írod a verset, nem öntöd azt, |
Majd itt bicsaklik félre, majd amott,
És kárba vesz sok oly becses robot,
Mellyel, ha méltóbb helyre áldozád, |
Aztán meg... aztán... hát... álmos vagyok:
Szervusz öcsém! máskorra is hagyok.