Arany János: LOSONCZI ISTVÁN Népies krónika 1848
Mert hazámnak sorsa fordul siralomra:
Csak most kezde rá szép szemmel nézni a nap,
Ege alján már is nagy fellegek vannak.
Kit a jó hazafi várván-vára mindég,
Eljött, felkeresni minden kis hajlékot,
Gazdagnak, szegénynek hozni ajándékot.
Sok helyen előtte a kaput bezárták,
Sok helyen azt mondák, nagyot káromkodva:
Nem vagy te szabadság, elmehetsz dolgodra!
"Ne fizess, ne szolgálj a hazának semmit?
Élj, mint a here méh, légy az ország terhe?"
Szép szabadság! illik a magyar emberhe.'
Ha jőne hazánkra egy nagy veszedelem,
Feltámadna-é a magyar mind egy lábig,
Vérrel és vagyonnal védeni halálig?
Olvasok belőlük példás történetet
Azokról, kik hajdan vitézül felkeltek
S haza védelmében dicső halált leltek.
Aki e hazáért oly örömest halna,
Mint Losonczi István Temesvárott régen?
Kinek történetét mostan elbeszélem. *
________________
Tömösvárnak indult százhatvan ezerrel,
Száz taraszk, tizenhat álgyu vala nála; -
Puszta Somlyó mellé seregével szálla.
Tizenötszáz embert s küldi száguldani,
Kiket a vár népe közeledni látván
Töprenkedni kezde kizárt kapitányán.
Csak negyedmagával a vidéket járta,
Hogyha valamerről kapna segítséget; - -
Így ő kinnszorult és benn nagy ijedség lett.
Hogy: no, rugjad a port, szaladj el, ne állj meg!
Hanem veti fejét oly vakmerőségre,
Amitől maga is csak elszörnyed végre.
Egy öreg századdal a törökre kivág,
Tesz olyan vérontást, amint nekidőle,
Hogy itt-ott maradt egy hirmondó belőle.
Három emberével bejutott a várba:
Kin a nép öröme felhatott az égig,
Ujjongatva vitték az utcákon végig.
Sorba állította a várbeli népet,
Megszámlálta őket, azután magával
Együtt meghitelte Uristen szavával.
Espanyol vitézi ötszázan valának,
Losonczinak ötszáz, egyszáz Perényinek,
Csak hatvan Forgácsnak, de száz Serédinek.
Gyalog hajduk száma szint' olyanfelé ment :
Kik előtt Losonczi fölemelt kalpaggal
Ekkép esküvék meg harsogó szavakkal:
Hogy leszek hazámnak holtomig szolgája,
Szégyenért a halált soha nem cserélem:
Áruló nem leszek: Isten úgy segéljen!"
Mind megesküvének a hitnek szavával:
Hogy ott élnek, halnak ők is együtt véle:
Hitszegők nem lesznek, Isten úgy segélje!
Azután megitták egymásnak a torát:
A napot kitoldák kancsó-töltögetve,
Vigan járt közöttük Magyarát jó nedve.
Csendes mécse mellett írogat magában,
Levelét megírja, mint ki halni készül,
Utoljára veszen búcsut hitvesétül:
Szólok egyet hozzád, figyelmezz szavamra:
Nem beszélünk többet együtt élő nyelvvel,
Azért levelemet kisérd figyelemmel.
Kit csekély hadammal nincs mód visszaverni:
De van mód hazámért vitézűl meghalni,
És örökbe nektek dicső nevet hagyni.
De kis lyányaimtól tartsad még titokban:
Én szép csemetéim, szőke teremtések,
Tőletek be hamar, hamar búcsut vészek!
Ossza fel közöttük minden birtokomat,
Ugy sincsen fiam, csak öt kis lyánycselédem:
Fiusítsa őket ország törvényében.
Ezen levelemet vidd fel a királynak:
Tegye meg Felséged, amit benne kérek,
Hiszen érte halok, nemcsak érte élek.
Istene tartson meg, ha majd én elmegyek;
Ő viseljen gondot egytül-egyig rátok,
Legyen én helyettem férjetek s atyátok."
Fekete pecsétet üte a hátára,
S od'adá Istvánnak, a titkos deáknak,
Vigye Csejte-várba nemes asszonyának.
Messze Csejte-várban, a Vág vize mentén
Lyánykái közepett, a hű Pekri Anna
Játszik és enyeleg, gondjait megcsalva.
De mihelyt meglátta a gyászos pecsétet,
Felszökött. A lyánykák Istvánt körbevették:
Mit hozott? honnan jő? vallatásra kezdték.
Odalett, elsápadt, a hideg is rázta;
Reszkető kezében tartá a levelet,
Azt is majd elejté, olyan terhére lett.
Száz malomkőnél is súlyosabb Annának:
Nincsen annyi lelke, hogy mindjárt felbontsa,
Csak zokog erősen és könnyeit ontja.
Arca meg se' moccan, mint valamely márvány,
Szeme a pecsétre, a levélbe tapad,
Hidegen bámulja a benn' írottakat.
Nézi és nem érti, érti, de nem érzi?
Vagy tán nem is él már, a szíve megszakadt,
Hcgy csak egyetlen-egy jajszóra sem fakad?
Érzi, érti mi van a levélben irva:
És mivelhogy érzi, és mivelhogy érti,
Nem rí semmihaszna, Istent nem kisérti.
Hívatja magához minden tiszttartóit,
És mikor begyültek, fájdalmát takarva,
Asszonyi fogással így szól nekik Anna:
Temesvár falai nagy veszélyben vannak:
Húszezret felülmúl a töröknek száma,
Akik által meg van vég Temesvár szállva.
Nem kapok sehonnan pótoló sereget. . .
Bár mindent eladtok és zálogba vettek:
Tíz nap alatt nekem katonát küldjetek.«
Mert hogy' teljesítsem, súlyos az én gondom:
Hol teremt az ember mostan pénzt eleget?
És hogyan állit ki pénzen is sereget?
Az egyébre sem sok, hát egy ilyen hadra!
Legtöbbet segítne a fekvő, a zálog:
Jaj, de sok szép váram... tőle meg hogy válok?
Mert ámbár a birtok fiágra megy, tisztán:
Néz Istent a király, apjokat is nézi,
Megsajnálja őket és fiakká tészi. . ."
Tán nem is gondolta hogy ennyire menjen:
Kicsi híja, hogy a dolgot meg nem bánta,
Árva kis leányit oly igen megszánta.
Nem kell ily esetben kapni a vagyonon:
Lesz, nem lesz, - marad vagy nem marad valami:
Nemzetes urunkat vétek volna hagyni.
Megérdemli azt az, aki azt kereste,
Többet is keres majd, ha megtartja Isten,
Ha meghal, nem illik hívalkodni itten."
De másrészt örült a tiszttartó szavának,
Mert elérte célját - azt látja belőle -
Nem ellenzik, amint gondolá előre.
Várakat, pusztákat zálogba bocsáttak,
Katonát szereztek, lőport, eleséggel,
És visszaindíták Istvánt sietséggel. -
Bömbölését a szél messze földre hordta,
Mintha vízibika buffogat a réten,
Ugy hallott egész nap távol a vidéken.
Csak a jó Ur Isten; nem is számolt másra
Egynéhány vitézre, önnön két kezére,
Melynek törökhalál mindenik csepp vére.
S minden kiütéskor ezrivel öldösé:
De mi híja látszik a mélylő tengernek,
Ha egy-egy vödörrel belőle kimernek!
Jut is, marad is, mert nagy bővibe' vannak:
Emberét, álgyúját nem kiméli Amhát,
Hogy szélnek bocsássa vég Temesvár hamvát.
"Figyelmezz szavamra igazhivő népem:
Harmincegy nap óta hullunk itt rakásra
S minden napra ötszáz esnék egyre-másra.
A szép paradicsom velök népesedik; -
De mi itt a földön még vagyunk elegen,
A felséges szultán győzhetlen serege.
Szánjuk el magunkat, rohanjunk a falra:
Mert ma, bár utána vesszünk táborostul,
E vár kutya népe mind pokolba pusztul."
Nagy rivalkodással mászni kezd a falra,
Túrja a tajtékot, fogát csikorgatja,
A falak törésin nyüzsög mint a hangya.
Egy oldala ép csak, düledez a három:
Hogyne? harminc napi kemény ostrom alatt
Csuda, hogyha egy kő a másikon maradt.
És erősen helyt áll a törökkel szemben,
Maga jár Losonczi elül jó példával,
Buktatja le onnan ötével-hatával.
Nem kell félni semmit, megsegít az Isten;
Elfogyott a porjok, ma egyet sem lőttek,
Most csak, mint juhokat, mészároljuk őket."
Hullott a pogányság lefelé nyalábbal,
Hullott ám, hogy amint a krónika írja
Lett egy rohanáson három ezer híja.
Losonczi ugyan csak százhusz embert vesztett,
De nagyon kifáradt népe a csatában,
Nem birá kergetni a pogányt futtában.
Asszonyától pihent hadi népet hozván!
De szinét sem látta jó Losonczi annak
A hű társa által összegyüjtött hadnak.
Egyszer nagy üvöltés, acsarkodás támad:
Körül voltak véve kóborló pogánnyal,
Alig futhattak el onnan egynehányan.
Vizsga szemmel tartja, mit csinál a hitlen:
Elállott seregét pihenni ereszti,
De maga a tábort szem elől nem veszti.
Hogy magát kifútta, visszajött azután,
Nem is a fáradt nép volt az, hanem akik
Még közel sem fértek a falakhoz addig.
Elbődül az álgyu, fájván szűlő hasa;
Száz halált szül egyszer, százszor is szül aznap,
A falon a rések egymásba szakadnak.
Török birja immár a szép vízi várat,
Losonczi hadának nincsen hova lenni.
A legbelső várba kell magát bevenni.
De sem vize nincsen, sem ennivalója:
Vár és város közit a török ellepte,
A csatorna-kútnak torkát betemette.
Adják fel a várat, kérjenek kegyelmet;
Török is hitet mond szultánja nevében,
Hogy nem bántja őket, elbocsátja szépen.
"Ismerem én, úgymond, azt a török hitet,
Nem bizom pogányban, legkevesebbet sem,
Bízom Istenemben, kinek esküt tettem."
De a többi népség csüggedez a várba',
Tanakodik itt-ott, zúg, morog, kér, sarkal,
Fenyegetődzik, vagy rimánkodik halkal.
"Hát igy kell az esküt megszegnetek rútul?
Nem megesküvétek Ur Jézus nevére
Hogy leszünk halálig egymás védelmére?
Jól van. Ám lássátok. Én nem állok ellen.
Szebb is elfogadni a pogány kegyelmet,
Mint dicsőn kimúlni itt a kapu mellett."
Künn a török állott két sorban kétfelől:
Köztük megy Losonczi, a vár kapitánya,
Egy ifjú apróddal, - a többi utána.
Hát egyszer elkezdik kapkodni a szépét:
Ha egy valamirevaló ifjat láttak,
Elrabolták azt, és vele továbbálltak.
Nagy nehezen mégis türtőztette magát,
De mikor az önnön apródját vivék el,
Azt már nem lehetett tűrni teljességgel.
Ne gondold hogy ezt így szárazon elviszed;
Én veszek, te is vessz. . .!" dühös módra kiált; -
S egy török combjáról egy nagy kardot kiránt;
Neki a töröknek, szabdalni, metélni:
Példáját követi mind a többi társa;
Két kézzel apritják a pogányt rakásra.
Sűrüen forgatja a török a kardot,
Száz jut egy magyarra, még talán több jutna,
Ha egyhez olyan sok hozzáférni tudna.
A dicső kimúlást, melyre esküvének;
Nem engedte őket hitszegővé lenni,
Töröknek tatárnak szolgaképen esni.
Végre szíve táján átveré egy dárda,
S elterűle azon testhalomra, hanyatt,
Mely a viadalban omlott lába alatt.
* |
A király, felfogta özvegyét, árváját,
Visszaváltá nekik mind, amit eladtak,
Lyány-ágra bocsátá a sok szép maradtat.
Nem talált enyhűlést a földi vagyonban:
Egy gondolattól nyert minden vigasztalást:
Hogy hazájáért halt férje dicső halált!