Arany János: IV.
Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla:
"Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le;
Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!"
Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd.
Kapott a vasorru ezen, a rossz pára,
S kiszabá a munkát jövő éjszakára:
Eke-taligának, szekérnek csinálod,
Felszántod, beveted földjét gabonával:
S tisztelkedel holnap búza-kalácsával."
Később tudta meg, hogy hej dehogy kötődtek!
Éjfélig a dolgot mindenkép fontolta:
Akkor Ibolyához ment, s elpanaszolta.
Fekügy' le, alugyál, Rózsa édes kincsem;
Sose búsulj: mire feltetszik a hajnal,
Kisül a kalács is, gyúrva tejjel, vajjal."
Vitte cintányéron a fejér kalácsot.
Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének:
Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.
Sziklástul, kövestül el kell egyengetni,
Szőllővel berakni, sőt borából reggel
Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel."
A tündér leányzó - ezt is elkövette. -
No, ez eddig jól van; de van egy még hátra:
S már ott maga kell ám a legény a gátra.
Ha megűli Rózsa, úgy övé lesz a lyány;
De ha meg nem birja űlni és nyargalni,
Kegyetlen halállal kell neki meghalni!"
Nincs Istentől a ló, ki a lángot fúja,
Most Ibolya sem tud segitségül lenni.
Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni.
Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló;
Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra,
S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra.
Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba;
De a mostohámat, ki középső lészen,
Sarkantyuzd, zabolázd, ugrasd meg keményen.
Jó lelkedre bízom, hogy' kell vele bánnod".
Végezte mosolygva; Rózsa elértette,
A leány tanácsát pontosan követte.
Mint törött tojással, bánt öreg ipával;
De a másodikat bezzeg jól elnyúzta:
Ugratta, ütötte, vérig sarkantyúzta.
S úgy megráncigálta, hogy kezébe szakadt.
Akkor a fejéhez vágta vas kantárát:
Így fizette vissza jó'karatja árát.
És annyit se bántá, mint egy morzsa-szikra;
Nem soká, leszállott, szolgálni körűlte;
Selyem kendőjével szépen megtörűlte.