Babits Mihály: NYÁRI DÉL
NYÁRI DÉL
Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyúlt!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
Gondolhatni a többit!... Lankadtan pihenünk már...
| lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem. |
| Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény, |
| vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba. |
| a remegő lánykát merni tanítja az árny. |
| kettős hajfonata rejti nyakának ivét: |
| így a hires Láis dús szeretői elé. |
| mégis tépte kezem, s védekezett a leány, |
| s végre mohón önkényt adta föl a diadalt. |
| szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát. |
| mily dagadón idomult emleje ujjam után! |
| Mily buja, dús csípők! Mily fiatal, deli comb! |
| s minden szépségét meztelenűl ölelém. |
| Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen! |
