Babits Mihály: ÓDA A SZÉPSÉGRŐL
hallhatsz a lomha földi légen át,
hogy minden rebbenésed ütemét
annak kövesse s néma dallamát?
Mert kisujjodnak kisebb izromát
sem mozgatod, ha nem csodás ütemre
s lépésed úgy, mint táncod és imád
ünnepi lengés, muzsika a szemre,
mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.
mely szép testedben hangszerre talált
vagy e természet minden kelleme,
mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága testre várt,
hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
magába gyüjti mind a napsugárt
s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.
s e drága lencse egyszer eltörik
(ó gyászolj, Múzsa! minden porbaromlik,
minden eljut a végső gödörig
s az ért gyümölcsöt csúf telek verik);
de ami szép volt, a szépség sugára,
a fénysugár kiszáll a légürig
s bár emberszem nem láthatá sokára:
a sugár megmarad, tán istenek javára.
felfogják majd utazó zenefényét
évezrek multán újra olvasandók
bűbájos tested örök költeményét.
hová csak akkor ér a fénysugár,
mely most hagyván el tested szent edényét
már csillagokról csillagokra jár,
mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.
eltörnek s majd a föld is eltörik:
ó gyászolj, Múzsa! minden porbaromlik,
minden eljut a végső gödörig;
de a sugár kiszáll a légürig.
Test s lélek meghal: néki nincs halála.
Nagy távolok új kincsükül nyerik
és csillagokról csillagokra járva
a végtelenbe száll - tán istenek javára.