Babits Mihály: [Ó LÍRA, LÍRA...]
[Ó LÍRA, LÍRA...]
Ó líra, líra, úgy ömlesz elő megint lelkemből mint a vér
ömlik a sebből ha a sebesült egyedül marad
éjjel az árokban, nincs ki bekösse, s mind jobban alél
és gondolat nélkül csak nézi a szép piros vérsugarat.
ömlik a sebből ha a sebesült egyedül marad
éjjel az árokban, nincs ki bekösse, s mind jobban alél
és gondolat nélkül csak nézi a szép piros vérsugarat.
Egy pók ül a lelkem mélyén és fonja, fonja,
fonja a dalt, mint egy hálót, nem törődik semmivel
kábító, vesztő fonadék - s a lelkem mind belevonja
hogy megmozdulni se tud már - én csak nézem, mit mivel.
fonja a dalt, mint egy hálót, nem törődik semmivel
kábító, vesztő fonadék - s a lelkem mind belevonja
hogy megmozdulni se tud már - én csak nézem, mit mivel.
S csak érzem szövődni e verseket, - nem én szövöm őket - hogy születnek,
ki szavaiból? nem tudom - mily dallamra? nem tudom.
Borzadva látom hogy fekete lelkemből tarka szók erednek,
és hálójukban zsibbadtan fekszik bánatom.
ki szavaiból? nem tudom - mily dallamra? nem tudom.
Borzadva látom hogy fekete lelkemből tarka szók erednek,
és hálójukban zsibbadtan fekszik bánatom.
Bocsáss meg kedves bánatom, ha elfelejtelek mint sebét
a sebesült aki elalélt, s nem érez semmit, csak nézi a vért:
nem var, hanem friss vér, csörgedez, nem koporsója a sebnek ez
nem gyógyulás az ily feledés, azé, aki kínba alélt.
a sebesült aki elalélt, s nem érez semmit, csak nézi a vért:
nem var, hanem friss vér, csörgedez, nem koporsója a sebnek ez
nem gyógyulás az ily feledés, azé, aki kínba alélt.
Csak folyj folyj édes vérem folyj, amíg te folysz addig élek
míg csorognak ezek a versek, e vérfakó dalok.
Ha egyszer vérem és kinom megalszik mint az Acheron,
tudja meg akkor a világ hogy a lelkem halott.
míg csorognak ezek a versek, e vérfakó dalok.
Ha egyszer vérem és kinom megalszik mint az Acheron,
tudja meg akkor a világ hogy a lelkem halott.
1918. ápr.
