Berzsenyi Dániel: A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD
Bámult korunknak, századok Istene!
Buzgó örömmel feltekéntek,
S titkaidat huraim csudálják.
Lehelleteddel, s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérlvén.
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig!
Hány száz Charybdis s mennyi örvény
Várta nemes remeked halálát!
Már-már lecsüggött győzni szokott karunk,
Mikor hatalmas szárnyaiddal
Béfedezéd lebegő vitorlánk.
Melly annyi harc közt vivta ki hantjait,
S véráldozattal kérte vissza
Ősei szent viadalma bérét,
Köztűnk Perikles napjai nyiltanak;
Saturnus áldott lelke jött fel,
S vérbe merült mezeinkre szállott.
Nem dultak ádáz pártot ütő hadak,
A szent rokonvér nem kiáltott
A babonák tüze közt az égre.
Áldásba' ferdett a Tisza sikjain,
Áldásba' a vad Dráva berkin
S Fátra kopár farain lakó nép.
Fénylik közöttünk: jer, magyar, e napon
Nyisd meg dicsőűlt szent királyid
Templomait, s leborulva áldozz.
Körülted e nagy s ritka időszakasz!
Nézd, melly viszontság kénnye játszott
A legerősb szegeletkövekkel.
Trajánok s áldott Marcusok álltanak
Kormányodon, kiknek királyi
Homlokokon ragyogott az erkölcs.
Kar, mellyen ég s föld sarkai forganak,
Kar, melly dicsőűlt őseidnek
Rettenetes hadait vezette.
Eldődeidnek szép kora visszatér;
Csak lelkeden tartsd, mennyi sok szent
Vérbe került az igaz dicsőség.