Berzsenyi Dániel: KESERGÉS
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorozó kezeit hazádon?
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Erkölcsöd átka s mostani veszni tért
Romlott fajultság, s nemsokára
Ércfalain viperák süvöltnek.
A vad tatár chán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma.
Századja s Bethlen vérbe merült kora,
Rákóczi vérengző haragján
S rettenetes tüze közt megálltál.
Küzdött, vezérlett fergetegid között:
Birkózva győztél, Herkulesként
Achaji kard rezegett kezedben.
S mint egy kevély bikk, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem ront, benne termő
Férgek erős gyökerit megörlik.
Undok bünében, s uszva folárkodik,
Még gyenge a szüz, s már kacéros
S gerjedező tüzeit kinálja.
Szép párja testével, maga alkuszik
Gazdag folárral, s gyenge társát
Fajtalanúl teregetni hagyja.
Erkölcstelenség s minden utálatos
Fertelmek áradnak hazánkra,
Régi nemes magyarok porára!
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ugró
Gyors paripán leragadva szökni.
Átilla dícső harcai közt, midőn
A félvilággal szembeszállott
Nemzeteket tapodó haragja!
Szerzője, Árpád a Duna partjain,
Ó, más magyar kard verte vissza
Hunnyadival Mahomet hatalmát!
Szerzett az ifjú Pélides utjain,
Most íme - oh, szégyen, mivé lett -
Módi majom, s gunyolásra méltó.
Erkölcseinket vesztegető fenék!
Fessen le hiv Gvadányi tolla,
Nemzetemet csufoló bolond korcs!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó;
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.
Mindent, leomlott a magos Ilion,
S a büszke Karthágó hatalma,
Mint az erős Babilon, leromlott.
Fénylő dicsőség polca felett virúlt,
Jön olly idő még, mellybe' gyászos
Hamvaiból gyülevész kavarc kél.