Berzsenyi Dániel: VIGASZTALÁS
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád.
Bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temető.
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kivánt reggele.
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretőd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid.
Dicső Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdúlni
Chérubimi harmoniánál.