Bessenyei György: AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA
AZ IFJÚSÁGNAK PANASZA
Tüzes ifjúságunk vigassága bomlik,
Életünk öröme lassan-lassan romlik.
Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,
Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.
Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.
Baját jelengeti tikkadt egészségünk,
Ifiúi erőnk fárad ereinkbe,
Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.
Gyönyörűségünkbül buzog fel csömörünk,
Mindenkoron búra változik örömünk.
Gyermeki időnket mennyire hagytuk már!
Ifjúságunkban is számosodott a kár.
Ezelőtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,
Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.
Már most természetünk nevelvén adóját,
Keserűvel főzi fel ajánlott javát.
Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,
Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.
Gyermek életemnek kedves esztendeit
Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.
Kívánságiban él, kínos nyereséggel.
Erejétül tovább fosztatik napokként,
Kedve, egészsége enyészik lassanként.
Gyönyörűséginktül fájdalmakat kapunk.
Minden nyájasságot végtére megununk.
Néha keseredvén, siratom életem,
Teréhnek találván mindenben a létem.
Ifjúságom feddem hasztalanságáért,
De megént ölelem sok nyájasságáért.
Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,
Előlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:
Ifiúságomat úgy tartom éltembe,
Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.
Néha haragomba akarnám múlását,
De megént változván kérem újulását.
Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,
Folyt gyönyörűségem szívemben óhajtom.
A repülő idő húz koporsóm felé,
Ah, mi módon kelljen dűlni ebbe belé!
Életünk öröme lassan-lassan romlik.
Bágyadott szívünknek pusztul nyájassága,
Hidegszik véribe, s lankad kívánsága.
Csendesedni kezd majd tüzes szelességünk.
Baját jelengeti tikkadt egészségünk,
Ifiúi erőnk fárad ereinkbe,
Mindég hidegülést érzünk heveinkbe.
Gyönyörűségünkbül buzog fel csömörünk,
Mindenkoron búra változik örömünk.
Gyermeki időnket mennyire hagytuk már!
Ifjúságunkban is számosodott a kár.
Ezelőtt boldogok, mindég nyájaskodtunk,
Vidám szíveinkkel vég nélkül mulattunk.
Már most természetünk nevelvén adóját,
Keserűvel főzi fel ajánlott javát.
Fogy lassan vigságunk; lankadnak tagaink,
Titkosok, ravaszok nyelvünkön szavaink.
Gyermek életemnek kedves esztendeit
Óhajtom, most látván éltemnek veszélyit.
| Mostani életem tele mesterséggel, |
Erejétül tovább fosztatik napokként,
Kedve, egészsége enyészik lassanként.
Gyönyörűséginktül fájdalmakat kapunk.
Minden nyájasságot végtére megununk.
Néha keseredvén, siratom életem,
Teréhnek találván mindenben a létem.
Ifjúságom feddem hasztalanságáért,
De megént ölelem sok nyájasságáért.
Mint az asszonynemet, mit futunk s kedvellünk,
Előlünk elvetünk, majd ismét ölelünk:
Ifiúságomat úgy tartom éltembe,
Alig tudom, vele mit tegyek vesztembe.
Néha haragomba akarnám múlását,
De megént változván kérem újulását.
Napjait, hogy múlnak, titkosan siratom,
Folyt gyönyörűségem szívemben óhajtom.
A repülő idő húz koporsóm felé,
Ah, mi módon kelljen dűlni ebbe belé!
