Csokonai Vitéz Mihály: A becsűlet s a szerelem
Ruhám s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel szeg sárga* paripámat;
Mert még ma fúvom meg búcsúzó nótámat.
Lóra nemes! |
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat,
És szablyádat
Kösd az övedhez.
Sem szerelem, |
Ne puhítson téged,
Bátorítson
És buzdítson
Ősi vitézséged.
Óh, milyen szép |
Pálmáján osztozni:
Bárcsak már a
Trombitára
Lehetne marsozni!
Mely a becsűletnek örök váráig ér.
Menj, és atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért csak aló!
Ha én felűlhettem: ott a kard, a puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy, mint egy Katuska.
Ne hagyj el, ne foszd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert tenálad nélkűl a bánat eltemet.
Melytől gyötrettetik láttodra ez a szív!
Elhagylak, angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten s nép szava hív.
X. Örömest tettem volna több régiségi jegyzéseket is, de a hely is szűk, tudósabb hazafira is bízom
Legalább egy zálogcsókot nálad hagyok. -
De maradj még - úgyis késnek a hadnagyok.
Szállj le ... óh kegyetlen! ... szállj le ... Oda vagyok! -
Ha ezt a keserves látást eltűrhetem. -
Isten hozzád, hír, név! a fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. - Kelj fel, én életem.
Minden legény kardot kötött s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az ilyen vitézzel. -
Mikor egy gavallér ilyenekre mégyen;
De ládd a szerelem gyakorta erőt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézből tunyát tész. -
Engedd meg, barátom! búcsút is kell vennem:
Nemes, de érzékeny szív lakik énbennem.
Ha hibáztam: hibám helyrehozására
Előtted űlök fel erre a sárgára;
Hozzátok mind elő elhányt fegyveremet,
Tégyetek vitézzé újonnan engemet. -
Isten hozzád, apa! mondd meg az asszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá visszatérek.
Siessünk, barátom! - Vajha Stíriának
Bércei már itt a kapunál volnának;
Vajha már a dölyfös francot itt láthatnám
S e sárgát a veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! ereim mely nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig magyar vagyok.
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, s vidd magaddal az egek bosszúját!
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.
Igaz magyar virtus és erkőlcs van benne*
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bécsi a te zsanád.
Hazám, szabadságom, jószágom, életem
Ezért az egy kedves kincsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész láncot csörgetni véle tömlöcbe is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a szűkség arra viszen, meg is halok!
Csak ez a hív angyal maradjon meg velem;
Mert amit elvesztek, benne mind fellelem.
Hadd enyhűljön kínom: s menj osztán dolgodra.
Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség.
Én a férfiakhoz megyek a csatába.
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd milyen nagy, s mely talpig magyar vagy. -
Éj, te engem korcsnak tartasz, amint látom.
Kart illet engemet ősi nemes névvel.
Isten hozzád, kincsem! maradjál békével.
Állj meg és először verd által mellyemet.
Kettőé nem tudok lenni, melyké légyek? ...
Barátommal mennék - ím, párom kesereg!
Párommal maradnék - vár a vitéz sereg!
Kegyetlen a menés - rút a késedelem -
Óh, örök becsűlet! óh, örök szerelem!
Csak köz pert megosztó szómnak engedjetek.
Ímé, a szerelem s becsűlet egymással
Vívik, és e hív pár e vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de becstelent;
E' vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a fiam szívéért csatázik;
De sokat kívánván, mindenik hibázik.
Én a köz igazság törvényét megosztom
S egyiket is e nagy szívtől meg nem fosztom. -
Ám vidd el pajtásod, főldim! a csatához,
De, hogy híven térjen vissza a párjához:
Tartson hív szerelmet, leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.
Így békéljék meg a becsűlet s szerelem.
Hordozzon, fiam! az isteni kegyelem.
Paripádra:
Vess végcsókot nyögő
Galambkádra.
Gondot az ég rólad
Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel
Minden hellyen.
Térj vissza ölembe
Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes
Forrósággal.
Nem is kétlem,
Szíved e hév csókkal
Elpecsétlem.
Mikor bennem végsőt
Nyög a lélek,
Akkor is nevedre
Feleszmélek:
De ha élvén vissza
Jövök hozzád,
Mellyemhez szorítlak. -
Isten hozzád!
Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer, pajtás. - Ne tartson semmit, ifjasszonyka,
Jobb meglövik, mint a lába legyen csonka.
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a fejébe,
Hajdi Ábrahám keblébe,
S más helyébe.
Kedvesinktől búcsút vegyünk;
Mert már, ímé, a trombita- s dobszóra
A tűz s halál közé megyünk.
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedvesink, szeressetek,
Légyen Isten véletek.
Trombiták harsogjanak |
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.
Bár ezer fegyver zörög, |
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk:
Ha népünk hátra nem tér; |
Megmutatja, hogy mit ér
A magyar szív, scytha kéz.
Bár ezer fegyver csörög, |
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk.