Dsida Jenő: Zarándokút
Zarándokút
I.
Menni terv nélkül és gondolat nélkül.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.
Ruhámon lassan átmelegszik a nap,
a szél körülsusogja fülemet
s eszembe juttatja, hogy élek.
A fák incselkedőn az útra hajolnak
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.
s kövek görögnek lábam elé.
Kezemben régi hangszeremet keresem,
mely összetörött, elveszett.
Eszembe jut a szerelmem is
s ha már így van, ideírom
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.
s ha már így van, ideírom
Olyan hűvös, mint az esti szél
s olyan messze van, mint a csillagok.
II.
Az alkonyi fény kering, forog,
örvénylő habja elragad
Andersennel találkozom
s álmodom ezeregyéjszakát.
örvénylő habja elragad
Andersennel találkozom
s álmodom ezeregyéjszakát.
Idegen arcok közé bukkanok.
Látom testükből égignyúló lelküket,
amint barnán, sötéten imbolyognak
és sírnak a fűzfák alatt.
Látom testükből égignyúló lelküket,
amint barnán, sötéten imbolyognak
és sírnak a fűzfák alatt.
Minden halat kifogtam a folyóból.
Virágfűzéres messzi barlangjából
szánakozón kacag felém
a sötétruhás Fejedelemasszony.
Virágfűzéres messzi barlangjából
szánakozón kacag felém
a sötétruhás Fejedelemasszony.
III.
Lassan húsvét hetébe fordulunk.
Krisztus már indul a Kálváriára.
Zarándokútban piros bogyó
és fájdalom mindenütt terem.
Krisztus már indul a Kálváriára.
Zarándokútban piros bogyó
és fájdalom mindenütt terem.
Korbácsütéssel ezer keresztet
hajszoltak már velem a hegyre,
ott állnak mereven a lángos éjszakában
s mégsem akarnak rájuk feszíteni.
hajszoltak már velem a hegyre,
ott állnak mereven a lángos éjszakában
s mégsem akarnak rájuk feszíteni.
Tegnap a pacsirták is hazajöttek.
Elég volt már a szenvedés.
Az élet lassan fölém takarja
a csöndes napok sátorát.
Elég volt már a szenvedés.
Az élet lassan fölém takarja
a csöndes napok sátorát.
