Dsida Jenő: Szökevények a fák közt
Szökevények a fák közt
RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN
Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
készülünk a kedves halálra.
| e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt, |
| itt érik lassudan őszre nyarunk. |
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
| remete nője, szentek, az egymás két szeretője. |
| rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal |
| fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent |
| sugaras pihenésbe borul össze az őslombok |
| pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket, |
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
| lepled a part porában s cuppan alattad a kék |
| aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi |
| Giotto, |
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
| s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül - |
| megnyúlt árnyam a völgybe vetül. |
| súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot. |
| dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt |
| simulok hozzád a lágy mohára... Zsongó gallyak közt, angyalok közt |
