Garay János: BALATONI KAGYLÓKBÓL.
Megteremté isten |
Közepébe tette
Szép Magyarországot.
Feldiszesitette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Köny tolúlt szemére.
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.
S szép Magyarországnak...
Nevezik e könyet
Balaton tavának.
Úszik hajóm feletted, |
Keblem feszűl örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!
Mint gondolat repűlök |
Veszprém, Somogy, Zalának,
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobánczot, Tátikát.
S előttem áll hazámnak |
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi szép időkből
Egy régi, szép rege!
Uszszál szívem hajója! |
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé a kék ég
Felé kivánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!
Messze körben csendes a táj, |
Mégis zajlik, habzik e viz,
«A Balaton háborog!»
Mily varázsnak bűv-hatalma |
A nép ezt igy magyarázza:
«A szélvész belé veszett!»
Ekkép zajlik kebelemnek |
Mig kivűl az ész, nyugalmat
És derűt arczomra vív.
Csak midőn nehéz tusáját |
Pilláimmal, egy hivatlan
Könyücseppet zúzok el:
Riadok fel álmaimból, |
«Reményimhez új halott szállt!»
Ettől mozdúlt meg szivem.
Ottan álltam Badacsonnak |
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.
Ittam a forrás vizéből. |
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.
A diófa, mely alatt ült, |
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.
S széttekinték a vidéken |
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.
S im, kibukkan sima tükrén |
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.
Mintha a költőnek lelkét |
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.
Ő tovább száll, végig úszsza |
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.
Melyeket, mig élt közöttünk, |
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.
Két tündér szózata csábít |
A hold egy ezüsthaju hárfás,
A másik egy szép hajadon.
Csolnakra, lapátra, barátim! |
Hab habbal ölelkezik, a szél
Pajkos játékokat űz.
Dalt mondjatok a Balatonnak, |
Dalnok vala ő is a hárfás,
Mig ifju s szerelmes volt.
Mit suttog e játszi szellő? |
Szerelmet vall Balatonnak
Méz ajkival a csapodár.
Légy üdvöz, ezüsthaju hárfás! |
Szépen köszönjük a tánczot,
Te kékszemü szép hajadon!
Gyógyúlni jöttem én ide, |
Talán megenyhít gyógyvize,
Felüdít szép határa.
Beteg vagyok, testemnek ír, |
Itt már a lég is, a vidék
Enyhületet lehelnek.
Adj gyógyvizedből egy italt, |
S te ál barát, ejts egy kigyó-
Könyűt habzó vizére.
- Mind hárman megcsalátok -
Ha ettől meg nem gyógyulok,
Sirom megáshatjátok!
VII.
Sötéten és magán áll egy régi épület;
Csendes kolostorával az Úrnak temploma,
Falán, majd ezredévnek van vésve szent nyoma.
Hol álmait aluszsza András magyar király;
A sir felett a templom két tornya, a kereszt,
Mint két imádkozó kéz a mennyekhez fölesd.
Megcsendül a harangszó e tisztes ormokon.
Mint nyögdelő sohajtás repűl a légen át,
Középen áthasítja a Balaton tavát.
Mint sírok birodalma a csend oly nesztelen,
Oly bűvös, oly csodás lesz egyszerre a harang,
Mikéntha fenekéről csendűlne fel a hang...
A túlvilágból hallni e csoda hangokat?
Ne kérdd! istent dicsérik a földek és vizek!...
Belé vegyűl e csepp is, mely szememen rezeg.
VIII.
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.
Arczának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
A szép királyleány,
S a szót a viz királya
Megoldta ajakán.
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Irígyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyilt meg kőszive.
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Tejéből itt szegény
Büvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.
Rohant, de benn veszett -
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?
Kézzel nem fogható -
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.
Tihany szikláin álltam |
Ketten valánk csak ébren,
Én és a Balaton.
Kelet felől az égnek |
S a nap első sugára
A Balatonba hullt.
A szép sugár aranyja |
A tónak kék szemében
Ég mint örömkönyű.
A második sugár a |
A hajnali harangszót,
S ez őt üdvözli meg.
A kis harang fölkelti |
S mely ott honol határán,
A szózatos tündért.
S még egyszer oly regényes, |
Miként ha túlvilágról
Csendülne a harang.
A nap sugára felszállt, |
S midőn magamhoz tértem,
Csak szívem dobogott.