Garay János: EGY NAGYÚRI KASTÉLYBAN.
Némán borongó kastély, tégedet?
A természet s müvészet frigybe lépe,
Ékitni nyájas, szép környékedet.
Az új tavasznak pompájában á;
Zöld lombjaid közt, édes hangcserében,
Ezer madárka lejt és hangicsál.
Ott a mosolygó rét enyelg körül;
Amott az ősi sorfák integetnek,
Lankadt kebelnek édes enyheül.
Uszkál hattyúid játszi serege,
S a hányszor benne megfürdik szemével,
Szebben derül fel a táj kék ege.
Ezernyi vadnak ád mentő tanyát,
Völgyed hüsében a gazdag majorság
Dúsan mutatja barmaid sokát.
Mint raj sűrr és forr fáradatlanul
Mindütt az élet és a munka képe!
Ily képen a szem s szív megittasul.
Némán te állsz csak, kastély, egy magad!
Mi átok ül épűleted kövében,
Hogy rajt ez élet viszhangot nem ad?
Megérteném e síri csendedet...
De im tetődnek fenáll koronája,
Fehér faladhoz jártas út vezet.
Virágsorok közt a lépcső megyen,
S a néma kastélyőr kegyét kinyerve,
Végig megyünk a pompás termeken.
A fényes bútor vendégkészen áll;
Itt hangszerek, ott játmüvek * hevernek,
A fal remek föstvényekkel kinál.
Örűlne, embert nem és életet!
A fény s pazar holt, mert gazdája nincsen...
A szív szorongást érez kéj helyett.
Vagy néma holtak közt járok, kelek?
Mindütt kisértetes, mély hallgatás van,
A tárgyak újak s mégis régiek.
S most régi keble újra felnyilott?
S én itt magasztos, szent, gyermekded hittel
Csodálhatom a régi szép- s nagyot?
Újabb időnek hordja bélyegét...
Ez egy magyar családnak ősi fészke,...
Csak az hagyhatja így el örökét!
A gólya régi fészkéhez siet,...
Csak ember, a ki hűtelen honához,
Vadász hazáján kívül élveket.