József Attila: FLÓRÁNAK
hogy ha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek
a nem üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.