Juhász Gyula: Hódolat Jókainak
Hódolat Jókainak
Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs,
Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen,
Mint a te nábob lelked művei!
Nekünk ma ők a magyar biblia,
Emlék s remény, egy árva, csonka ország
Mesekirályságának palotája.
Áldott legyen a komáromi bölcső,
Mely az örök nagyságra ringatott,
Áldott legyen a dajkáló anya,
Ki néked elsőként mondott szép mesét.
És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs,
Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen,
Mint a te nábob lelked művei!
Nekünk ma ők a magyar biblia,
Emlék s remény, egy árva, csonka ország
Mesekirályságának palotája.
Áldott legyen a komáromi bölcső,
Mely az örök nagyságra ringatott,
Áldott legyen a dajkáló anya,
Ki néked elsőként mondott szép mesét.
Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban
Diéta volt s a legnagyobb magyar
Hirdetni kezdte a föltámadást,
Régi dicsőségünkről énekelt
Árpád költője s a magyar tavaszkert
Egy szebb jövő virágait nyitotta.
Diéta volt s a legnagyobb magyar
Hirdetni kezdte a föltámadást,
Régi dicsőségünkről énekelt
Árpád költője s a magyar tavaszkert
Egy szebb jövő virágait nyitotta.
Száz év után, ma, fájón ünnepel
A megfogyott magyar, a nagy világ
Legárvább népe s kér, mesélj neki!
Mesélj, magyar mesének apja, áldott,
Dicsőséges, száz éves mesemondó,
Mesélj nekünk édes vigasztalást!
A megfogyott magyar, a nagy világ
Legárvább népe s kér, mesélj neki!
Mesélj, magyar mesének apja, áldott,
Dicsőséges, száz éves mesemondó,
Mesélj nekünk édes vigasztalást!
Én láttalak még és hallottalak...
Finom nemes fejed paróka födte,
Mint dunántúli dombot tél hava,
Óh de alatta két nagy nefelejcs
Örök tavaszt mosolygott szeliden.
S a hangod, mint a hajnali harangszó,
Benne dalolt a régi Magyarország.
Hiszen te voltál, aki márciusban
Minden magyar tavasz legszebbikén
A Múzeum lépcsőjén a Szabadság
Szavát harsogtad el Petőfivel.
Finom nemes fejed paróka födte,
Mint dunántúli dombot tél hava,
Óh de alatta két nagy nefelejcs
Örök tavaszt mosolygott szeliden.
S a hangod, mint a hajnali harangszó,
Benne dalolt a régi Magyarország.
Hiszen te voltál, aki márciusban
Minden magyar tavasz legszebbikén
A Múzeum lépcsőjén a Szabadság
Szavát harsogtad el Petőfivel.
S te zengetted a Százéves Kossuthnak
Dicséretét... Én láttam az utolsó
Utad, mikor egy enyhe május estén
Egy ország kísért diadalmenetben.
S amint reád csöndes hant domborult,
Az ég alatt és a rögök fölött
Megszólalt halkan a fülemüle,
Az Isten madara, lelked barátja
S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek
Mesélte el, ki voltál Jókai!
Dicséretét... Én láttam az utolsó
Utad, mikor egy enyhe május estén
Egy ország kísért diadalmenetben.
S amint reád csöndes hant domborult,
Az ég alatt és a rögök fölött
Megszólalt halkan a fülemüle,
Az Isten madara, lelked barátja
S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek
Mesélte el, ki voltál Jókai!
Magam is árva, bús fülemüle,
Ki virrasztom a magyar éjszakát,
Sírodnak ormán, híred fája mellett,
Mely a jövőbe és az égbe nő már,
Csak azt akartam eldúdolni halkan,
Hogy legyen áldott százszor az a nap,
Melyen száz éve születtél nekünk!
Ki virrasztom a magyar éjszakát,
Sírodnak ormán, híred fája mellett,
Mely a jövőbe és az égbe nő már,
Csak azt akartam eldúdolni halkan,
Hogy legyen áldott százszor az a nap,
Melyen száz éve születtél nekünk!
