Juhász Gyula: AMARUS
AMARUS
Jaroslav Vrchlický.
Egy kolostorban élt s nem tudta ő,
Honnan került oda. Mivel bűnös vágy
Szülötte volt, Amarusnak nevezték.
Magas volt s halovány s tekintetével
Mintha egy ismeretlenért epedne.
Egyszer, midőn a hold ezüstje játszott
A cella árnyán, így szólt Istenéhez:
"Minden szomorúságért és keservért,
Elvesztett életemért egyre kérlek,
Ó mondd nekem, mikor jő el halálom?"
Alig gondolta ezt, már jött egy angyal
És így felelt: "Meghalsz az éjszakán,
Mikor olajat öntni elfelejtesz
Az örök mécsbe az oltár előtt."
Szálltak napok és évek. Szomorúan
És némán élt Amarus s ha olajjal
Megtöltötte a mécset, halkan így szólt:
"Most lelkemet gyújtom meg!" És borúsan
Mosolygott. Egy tavasszal ment a lámpát
Megtölteni. A nagy dóm árnya megnyúlt
S egy zsámolyon a Szent Szűz képe alján
Két szerető térdelt. Mikor kimentek,
Különös vágyban égve ment utánuk
S megállt a kolostori temetőben.
A hárs virágzott, rajta egy madár ült
S két csalogány repült élő virágként
S ő ment, ment, míg egy sírra lehanyatlott.
A szeretők is elpihentek ottan,
Az ifjú a leány keblére omlott
S annak sötét hajától ittasult, míg
Madár dalolt és illatok remegtek.
És az anyjára gondolt most Amarus,
Akit nem ismert, akinek köszönte
E keserű világot - a madár szólt,
Az illat szállt, a harmat csillogott.
Ma mécsesét nem gyújtá meg Amarus,
Csak nézett, nézett s a madár dalolt.
Másnap, midőn első hórára gyűltek
A fráterek, az örök mécs világát
Kihunyva lelték és nem volt Amarus.
Ott lenn a temető magányos ágyán
Feküdt némán, halottan, anyja sírján,
Tekintetével a hársfára révedt
S fölötte egyre szólt a csalogánydal.
Honnan került oda. Mivel bűnös vágy
Szülötte volt, Amarusnak nevezték.
Magas volt s halovány s tekintetével
Mintha egy ismeretlenért epedne.
Egyszer, midőn a hold ezüstje játszott
A cella árnyán, így szólt Istenéhez:
"Minden szomorúságért és keservért,
Elvesztett életemért egyre kérlek,
Ó mondd nekem, mikor jő el halálom?"
Alig gondolta ezt, már jött egy angyal
És így felelt: "Meghalsz az éjszakán,
Mikor olajat öntni elfelejtesz
Az örök mécsbe az oltár előtt."
Szálltak napok és évek. Szomorúan
És némán élt Amarus s ha olajjal
Megtöltötte a mécset, halkan így szólt:
"Most lelkemet gyújtom meg!" És borúsan
Mosolygott. Egy tavasszal ment a lámpát
Megtölteni. A nagy dóm árnya megnyúlt
S egy zsámolyon a Szent Szűz képe alján
Két szerető térdelt. Mikor kimentek,
Különös vágyban égve ment utánuk
S megállt a kolostori temetőben.
A hárs virágzott, rajta egy madár ült
S két csalogány repült élő virágként
S ő ment, ment, míg egy sírra lehanyatlott.
A szeretők is elpihentek ottan,
Az ifjú a leány keblére omlott
S annak sötét hajától ittasult, míg
Madár dalolt és illatok remegtek.
És az anyjára gondolt most Amarus,
Akit nem ismert, akinek köszönte
E keserű világot - a madár szólt,
Az illat szállt, a harmat csillogott.
Ma mécsesét nem gyújtá meg Amarus,
Csak nézett, nézett s a madár dalolt.
Másnap, midőn első hórára gyűltek
A fráterek, az örök mécs világát
Kihunyva lelték és nem volt Amarus.
Ott lenn a temető magányos ágyán
Feküdt némán, halottan, anyja sírján,
Tekintetével a hársfára révedt
S fölötte egyre szólt a csalogánydal.
1912
