Kazinczy Ferenc: ZELLIHEZ.
ZELLIHEZ.
Zellim, legelső zsengéjétől
Vedd, Zelli, kedvesed kezéből,
| Érted fosztám meg a tavaszt; |
| Vedd, kérlek, forró csókkal azt! |
Vedd, Zelli! s lásd miként hullattam
Hogy sorsom által eltiltattam
| Harmat gyanánt rá könnyemet, |
| Körűled élnem éltemet, |
S panaszlanom, hogy bánatimnak
Ha megjelenvén álmaimnak,
| Most csak az ád vigasztalást, |
| Esküszöl, hogy nem kedvelsz mást. |
Nézd mint serkenget új örömre
Nem engem, Zelli, én örökre
| Mindent a nyájas kikelet: |
| Szivemben hordom a telet. |
És nem lesz vége gyötrelmimnek,
Míg majd, hogy szíve szép Zellimnek
| És nem derül fel bánatom, |
| Örökre enyém, nem mondhatom. |
