Kosztolányi Dezső: ELLENSÉG
ELLENSÉG
Vajon merre tekint az ő ferde fa-arca?
Az az arc, amelyre többet gondolok, mint
azokra, akiknek lelkem eladtam.
Mert zárt ez az arc, mint beszögelt fa-bódé,
kinyithatatlan s rajta hiába
dörömbölök éjjel is, zárva maradna,
itt őrzi haragját, hogy el ne raboljam.
Rejtélyes, rettenetes, régies bálvány,
bámulatos is, hisz nem szeret engem,
kit úgy szeretek, nem ért s tagadja
vérem és könnyem, szívem és agyam.
A körmöm, a körmöm is, melyet levágok,
közelebb van hozzám, mint néki e minden,
mit én cepelek. Megfoghatatlan.
Az az arc, amelyre többet gondolok, mint
azokra, akiknek lelkem eladtam.
Mert zárt ez az arc, mint beszögelt fa-bódé,
kinyithatatlan s rajta hiába
dörömbölök éjjel is, zárva maradna,
itt őrzi haragját, hogy el ne raboljam.
Rejtélyes, rettenetes, régies bálvány,
bámulatos is, hisz nem szeret engem,
kit úgy szeretek, nem ért s tagadja
vérem és könnyem, szívem és agyam.
A körmöm, a körmöm is, melyet levágok,
közelebb van hozzám, mint néki e minden,
mit én cepelek. Megfoghatatlan.
Próbálja-e néha lehunyni szemét,
lélekzeni mélyen és szólni magában:
"Én is így nyújtom nyomorult éltem?"
Vagy nem hiszi el, hogy lélekzem én is?
lélekzeni mélyen és szólni magában:
"Én is így nyújtom nyomorult éltem?"
Vagy nem hiszi el, hogy lélekzem én is?
1925
