Kosztolányi Dezső: Ó, A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK
Ó, A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK
Ó, a rémséges őszi éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd
s távol boszorkányégetők gyanánt
kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó, temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved
s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
örök homály, nem ismert, szörnyü tenger,
miben az ember sírva hentereg
vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó, elhagyottság, őrjitő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
megvert remények rongyos serege,
titokzatos, síró halálzene.
Ó, átkok átka, pokoli zavar,
szerelmesek halódó sóhaja.
Ó, szörnyű perc, mikor egymásba mar
az ember és az éjszaka.
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd
s távol boszorkányégetők gyanánt
kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó, temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved
s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
örök homály, nem ismert, szörnyü tenger,
miben az ember sírva hentereg
vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó, elhagyottság, őrjitő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
megvert remények rongyos serege,
titokzatos, síró halálzene.
Ó, átkok átka, pokoli zavar,
szerelmesek halódó sóhaja.
Ó, szörnyű perc, mikor egymásba mar
az ember és az éjszaka.
1907
