Kosztolányi Dezső: A "LENAU GASSÉ"-N
áztatja a követ.
Az ünneplő tömeg
bámulja a sötét, esős időt.
keresve valakit,
ki újra lángra szit -
s nem látok át a vaksötét ködön.
ki nyújt barát-kezet,
ki az, ki kivezet
e szürkeségből - mondd, szellem-rokon?
a ház, a szürke kő.
S az ég, mint szemfedő
befed hideg, könnyes fodrába már...
koromsötét volt néked ez a börtön.
Vágytál kiszállni rozzant alkatából
s kemény falába ütköztél örökkön.
zörgő kocsik kormos mélyén pihegtél
s üszkös szemekkel vágytál napvilágra,
míg a mezőn sikongott a hideg tél.
vágyó szemed az Újvilágba révedt,
átvágtad a nagy óceán azúrját -
és ott se lelted azt az enyhe révet.
célodhoz értél, s ott ráhullt a béke,
a ciprusok mélységes mély nyugalma
az új Kolumbusnak kihűlt fejére...