Kosztolányi Dezső: FASTI
a kályha zúg, a hóesés sürű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel
s ritkán találunk hűvös árnyra már.
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.
leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.