Kosztolányi Dezső: IKARUS ÉS DAEDALUS Részlet
Részlet
ti szájas istenek fenn,
ti fás, ti tompa nézők,
durvábbak, mint az ember,
de nála nem különbek!
Megvert fejedelmek,
drága jogartok
elvettem a harcokon és az enyém lett.
Poseidont hajóm tiporja,
a tarkóján viháncol.
Az égzengést mosolygom,
az éjet lángra gyújtom,
a villám a cselédem.
A bús halál barátom.
Már a halál se árthat!
Mit érdemes élni, a végtelen élet,
az el nem enyész, mint gyenge varázstok.
S mióta a felhőt verdesi szárnyam
a kék levegőn istent riogatva,
mint éji bagolyt a nap ragyogása,
nincs itten oly ember, oly árva halandó,
ki félne titőletek és ne kacagná
a gőgötöket.
Csikorgasd a fogad, Zeusz,
hadd törjem össze koronád!
Nem félek a kíntól,
a harcomat állom,
a bánatot is, mit
lelkemre uszíttok.
Azt hitted, a porba rogyok pityeregve,
rongyokra szakítva-zilálva szakállam,
elbújva a kuckón,
amíg cudarul versz?
Ki vagy te, hogyha nincsen ember!
Ha téged nem gondol az ember,
nem is vagy!
Beírtalak egykor a fényes egekbe,
megsemmisítő mozdulattal
de most kikaparlak,
te ábra, te firka,
én voltam az író.
A semmibe löklek,
aprócska teremtmény,
magzatja agyamnak.
Ha nem hiszem arcod,
nem vagy,
a híg levegőbe
fulladsz.
Már nem nyűgöz engem kósza szeszélyed,
nem kell a kegyed sem,
és nincsen uram más,
pusztán csak a Föld, az édes anyácskám,
amelynek ölébe nyílik ki a sírom,
s testvérem, az ember, a drága rokonvér,
érette vívódom, özönlik a vérem
s dús-nábobi szívem
nem kéri a bérem.
Letérdepel, mintegy a sajátmaga nagysága
előtt.