Madách Imre: Az élő halott
Az élő halott
Elbotolt világrázó csatában
S harcterére dűlt az óriás,
Mint villám, mely legnagyobb fényében
Hangtalan sírt önmagának ás.
S harcterére dűlt az óriás,
Mint villám, mely legnagyobb fényében
Hangtalan sírt önmagának ás.
S bár mindent tud, ami van körében,
Mindent érez, mindent hall és lát,
Lelke megfeszített erejével
Fel nem bírja vészthozó karát.
Mindent érez, mindent hall és lát,
Lelke megfeszített erejével
Fel nem bírja vészthozó karát.
Nyugszik mint holt, s ronda odujából
Törpe mérges fajzat búv elő,
Sárt dobál arcára s fegyverezve
Légyfullánkkal, majomgúnnyal jő.
Törpe mérges fajzat búv elő,
Sárt dobál arcára s fegyverezve
Légyfullánkkal, majomgúnnyal jő.
Majd bátrabb lesz, felmász kebelére
És ottan tart undok lakomát,
Gyáva kérkedéssel feldícsérve,
Mint gyözelmeset, hitvány magát.
És ottan tart undok lakomát,
Gyáva kérkedéssel feldícsérve,
Mint gyözelmeset, hitvány magát.
Óh mi kín, mi kín az óriásnak
Látni, tudni mindezt körüle,
S egy rázkódással le nem dobhatni,
Nem sujthatni egyet közibe.
Látni, tudni mindezt körüle,
S egy rázkódással le nem dobhatni,
Nem sujthatni egyet közibe.
Ah, de lelke minden erejével
Fel nem bírja vészthozó karát;
Ég dördülj meg, hogy feleszmélhesse,
Több nem kell, hogy megmentse magát.
Fel nem bírja vészthozó karát;
Ég dördülj meg, hogy feleszmélhesse,
Több nem kell, hogy megmentse magát.
