Madách Imre: A halál költészete
Rejtélyes mélység, mint benned halál ?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll ! -
Erőlködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a felszínre hág.
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat. -
Magadhoz téríted mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
Undok rémnek festett, szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
Leleplezed a titkok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi rá figyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Költészetem is messze menekűl
Az utcának zajától, s megpihenni
A csendes sírnak szent ormára űl ?
Hogy szellőztessem arcod fátyolát ?
Midőn lelkem már sejt, megfogni nem bír,
Mert elkábulva uj alakba lát,
Magához inte jótevő keze,
Villámot szór most s nagyszerű alakja
Mond: én vagyok a sorsnak Istene.
Inogva reszket a föld, melyre hág,
Dűl és rombol minden tekinteténél,
S minden rom ismét egy-egy új világ.
És nemzeteknek ír ott végzetet,
Jár büszke trónok eldült romladékin,
Jár elfelejtett istenek felett.
Zúgó viharral tüzes paripán,
Oroszlánnal játszik puszták fövényén,
Jégpalotát lakik a föld sarkán.
Tengert száraszt ki, megtölt völgyeket,
Felkerekíti a puszták homokját
És száz hiú emberműt eltemet.
Csak benne látjuk istenünk képét,
Mint a napot, mely elvakít fényével
Árnyában látjuk, melyt a tóra vét.
Isten mindent halál által teszen,
Mert a mint igy dúl, tisztít és a sírból
Ifjultabb élet bölcsője leszen.
Az élet, költőietlen korcs maga,
Kalmár lelkének bélyegét hordozza
Átok gyanánt minden, mit alkota.
Miket hiúság és nyomor emel,
Piarcai önérdekü küzdtérek
Hol lelkünk csak botránkozásra lel.
És elriaszt minden költészetet,
Mig a romlás nehezkedik fölébe
S a hétköznapnak rögtön véget vet.
S ha a korcsfaj hiú zaja eláll,
Akkor szétnéz s ünnepies világát
Megszenteli csókjával a halál.
Legendát sző a puszta kő fölé,
Felássa a gyöngyöt a düledékből,
Helyheztetvén a csillagok közé.
Tisztúla meg, nyer csillagkoszorút,
Úgy embermű is a romlásnak csókja
Által megszentesűl és dicshez jut.
Egy-egy követ söpör le vad madár,
A fórum, melyen már csak bojtovány leng,
S a szél felejtett szónokszéken jár,
Annak, ki érez, gondolkodni tud,
S úgy lép belé, mint rejtélyes szentélybe,
Mig a kis lélek magányától fut.
Zúg el mint nagyszerű tragédia,
Itt a küzdelmek elhaló zajából
Kél nemesülten a história.
Hol a festék lehullt, teremt mohot,
Hol az oszlop ledült, dús kárpótlásúl,
Karcsú virágos hársfa nő ki ott.
Bozótos ormára a kis madár,
S ha elpusztult, az elfeledt oltárra
A kis tücsök még ciripelni jár.
Botjára dűl a pásztor s andalog,
És nyája mintha szinte gondolkodnék,
Bámul, bámul, mig a kolomp konog;
Vijong a bíbic, hol a nyáj legel,
A hold felkél, és legfényesb sugára
Reng a romon mint tündéri lepel:
Mely a romoknak kúpjain elment,
Ezcr csoda kél lengő árnyékukban,
Kitárja titkát a sír oda lent.
A hallgatag oszlopsorok közt jár,
Az ámuló pásztornak kurjongása
Szent borzalomnak miatta eláll.
Nincs-é irgalmad emberek iránt ?
A várost szent rommá teszed s azokkal
Kik egykor bírták azt, kezed mint bánt ?
S az eldült oltár eltemette-e,
Vagy mint a szél elnyargal a romok közt,
Elzúg-e a dicsőség is vele ?
Ő osztja szét a csillagkoszorút
Csak a sírnak vak éjjelén keresztül
Vezet fel a magasba biztos út.
Gyáván hajol meg bálványok előtt,
Csókdossa a szekérnek kerekét, mely
Díszmenetében eltapodja őt.
Maszlagpohár vagy véres feszület,
Tapsol a pór, mert kárörömmel nézi
A törpe, hogyha a nagy elesett.
Kicsínyes gyöngéit keresgeti,
És mintha önmagát mentné ki véle
Örül, ha egy-két foltját felfedi.
Holttestét nem kiséri senki sem,
Félvén a tisztességgel tán azoknak,
Kik most erősek, kedvetlent teszen.
Le fognak tünni, s a hitvány tömeg,
Mely sírni fél s most őket hordja díszben,
Később elestök tapsolandja meg.
Mit sirján gyujtunk, a mécs nékünk ég;
Itt győztünk, az elég, bíró közöttünk
Úgyis más lesz majd, a sír és az ég.
Mint hogyha istenszobrot döntnek el,
Mit áhitat emelt, népek imádtak,
S most gúnyosan tapod hitlen kebel.
Nem vallja hivéűl ki sem magát,
Sarat dob rá s mondd : ím hogy lenne Isten,
Ki jelt még e köszöntésre sem ád.
Mert egy világnak szűli a tavaszt,
Hatását csak kicsiny énjéhez méri,
S ha szenvedett alatta, szidja azt.
Az üldött nagyság e védszelleme,
S midőn az önző érdek s félelemnek
Elhangzott, elhalt kisszerű nesze;
Mig a valódi győztesen kikél,
S midőn egészen elveté az embert,
Félistenképen újólag felél,
Rejtélyes és magasztos lepliben,
S ha a bámuló késő ivadékok
Előtt alakja ekként megjelen :
Elismerének, óh jaj a vakok,
De szíveinkben szent leend örökké,
Mig percenként gördűlnek századok.
Az élet, e kislelkű uzsora,
Míg a halál keresztjének szent oltárt,
Magának Isten jobbján helyt ada.
Állok magamban csendes piacon,
Körűlem dudva nő, homok terűl el,
Felettem csillaghímes ég vagyon.
Kelet s nyugotra tárván karjait,
Éjszakról a Kárpát idáig nyúl le,
Délről belátom alföld sikjait.
S mint hogyha e szó lenne a halál,
Úgy érzem, lelkem reszket, és reá is
A sírnak nagy bús gondolatja száll.
Napszámát végzé minden, és pihen,
Hogy holnap új erővel szembe szálljon
Kalmárkodása kis küzdelmivel.
Mindnyájok közt, ki téged sejtene,
Ki e téren felkélsz, midőn lenyúgodt
A város, mult napok nagy szelleme.
E város végálomra szenderűl,
S elvész mint buborék minden mi benne
Most fénylik és küzd, fárad és örűl;
A vár ledűl s a termeken fű nő,
E tér fog élni csak, s zarándokolva
Hozzá távolról ájtatos nép jő.
Mint röpke álmok nagyszerű napok,
Talán csak hogy ne essenek kétségbe
Embernagyságon törpe századok.
Nyom, mig egy jő s felvési nagy nevét
A szent gúlára, mely évezredeknek
Temetőjére büszke árnyat vét.
Szorítottam nem egy martírkezet,
Megrészegített a dicsőség árja,
Mely szétsugárzott egy ország felett.
A honnak lévén én is gyermeke,
S nem irigylém mástól, akármi fényes
Volt a sugár, mit osztályul nyere.
Bajnokai, lealkonyult a fény,
Sirjoknál eldőlt nagyság emlékével
Kicsinységemben megmaradtam én.
Mit kegyelet ti néktek félve vitt,
Hogy helyrehozzam a nép gyávaságát
S a hatalom féltékeny gondjait.
Könnyel szenteljem fel bús lantomat,
Mig az enyészet számotokra is majd
Méltóbb dijul csillagkoszorút ad.
Irígyletes lett az az épitész,
Ki a szívnek gunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy a hivőnek oltárt vés.
Él ő is, és ha műve elporlott,
Kövei még mondják : Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.
Barátim, kő helyett müvetekhez
Ti vagytok boldogok, mert alkotmánytok
Ha dült, erősbnek szent alapja lesz.
A haladás s szabadság részire,
Mit erősségűl emberi méltóság
Mártírok vérével pecsétele.
Nem adhatott egyebet, mint halált,
Mig a halál rátok örök életnek
Hervadhatlan koszorújával várt.
Hallgathatjátok a puszták szelét,
Élvezhetitek azt a híves árnyat,
Melyet reátok a szomszéd bérc vét.
De én az utcazajban küzködöm,
S ki tudja, a tolongó sokaságon
Felűlemelkedni lesz-e erőm ?
Felejtett sír dől rám mint éjszaka,
S mellette a halál nem istenasszony
Gyanánt viraszt, csak mint szelíd anya.
Mindarról, amit itt szűm szeretett,
S dicsőségért kárpótlásul suttogja :
Nyugodjál békén, boldog nemzeted !