Petőfi Sándor: A RAB
A RAB
"Te éretted harcolék, szabadság,
S láncraverve lábam és karom...
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakondok, föld alatt lakom...
S láncraverve lábam és karom...
Világosság, téged szomjazálak,
S mint vakondok, föld alatt lakom...
Mikor üt a megváltás órája,
Mikor üt a boldog óra már,
Melyben ujra szabad léget szívok
S újra rám sütsz, fényes napsugár?"
Mikor üt a boldog óra már,
Melyben ujra szabad léget szívok
S újra rám sütsz, fényes napsugár?"
Lenn az élők nagy koporsajában,
A börtönben így sohajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi rab!
A börtönben így sohajt a rab,
S már, az isten tudná, hányadikszor,
Hiszen olyan régi, régi rab!
Vagy tán még csak egy pár kurta napja,
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyujt.
Hogy a sírnak testvérébe bujt?
Nagy müvész a fogság szenvedése,
Minden órát századokra nyujt.
Nem napok, nem! évek folytak el már,
Amióta idevettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.
Amióta idevettetett,
Hosszu kínos évek, mik fölvésték
Homlokára sötét nevöket.
És fejét már régen a szegény rab
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét...
Bilincsével zúzta volna szét,
De egyetlen társa, a reménység,
Megragadta fölemelt kezét...
A reménység, hogy ő még szabad lesz!
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.
Múljék itt bár éltének fele,
Hátralévő megmaradt felét az
Édes szabadságban tölti le.
És ezért várt, és ezért nem zúzta
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.
Bilincsével szerteszét fejét,
Várva várt s a lomha évek száma
Feje fölött meggyülekezék.
S jött a végén e hollóseregnek,
Végre jött egy szép fehér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.
Végre jött egy szép fehér galamb,
Jött a drága hírnek meghozója,
Hogy utószor van ma ott alant.
Nyílik, nyílik ím a börtönajtó...
Leveszik kezéről a vasat...
Fölsikolt és összerogy... örökre...
Örömében szíve meghasadt.
Leveszik kezéről a vasat...
Fölsikolt és összerogy... örökre...
Örömében szíve meghasadt.
Koltó, 1847. október
