Petőfi Sándor: HINTÓN ÉS GYALOG
Az ősz, s ez is haldoklik már,
Az erdő mégis milyen hangos!
Hogy fütyöl benne a madár!
Álmos merengésből a fák,
S a meglepő, nem-várt örömtől
Megrezzen rajtok minden ág.
Ködcsuklyájába bújt vala,
Gondolva, hogy a tavaszig már
Ugysem leszen mit látnia,
Kiváncsian pillant elé,
Hogy lássa ezt a madarat, mely
A bús csendet szétkergeté.
Megnéz az erdőn minden fát,
De mindhiába, mindhiába,
Madárfélét sehol se' lát.
A fákon e víg madarat,
Ott ballag a mi füttyösünk a
Gyaloguton a fák alatt.
Kit a balsors meghordoza,
Keblén kenyere, hátán háza
S szivében jókedv tavasza.
Hogy harsog az erdő bele...
S ím fényes úri hintó nyargal
S szemben találkozik vele.
Sötét ur ül nagy csendesen;
Ah, milyen napfogyatkozás van
E gazdag úr szemeiben!
És sajnálkozva távozik...
Ti szegény gazdagok, kiken ily
Rongyházi is sajnálkozik!