Petőfi Sándor: A KIRÁLY ESKÜJE
Hunyadi Lászlónak:
"Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak."
Jó Hunyadi László.
Ne menj fel, ne menj fel,
Ne légy életeddel
Könnyelműen játszó!
Beleesel, ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt borítni
Ékes szemeidre.
Ne menj föl Budára!
Látod, mi villog ott?
Nem a te csillagod...
Hóhérbárd sugára!
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.
Ifju menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!
Szó sincs, nem is lehet,
Megesküdtél nekem,
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet."
László Budán termett.
Ássák a zsiványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöcbe vettetett.
Fekete tömlöcbe?"
- "Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hüséged megszegve."
Én hüséget szegő!
Emelj szót ellenem,
Lelkiisméretem,
Légy bíróm, lépj elő.
Mint csecsemő-gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!"
Senki sem hallgat rád,
Tömlöcöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.
Hogy magát eméssze
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.
- "Szabad vagyok tehát?"
- "Szabad lész, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, ahol apád."
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!...
Ki sem hallgatva még,
És már elitélve.
Vagyok én gyermeke;
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!
Tehozzád kiáltok:
Igy add rá hitedet,
Ha esküvéseket
Tesznek a királyok!"
Föl Szent-György terére
Hurcolták a latrok...
Többet is akartok
Tudni? kifolyt vére!
Hóhér a fejéhez,
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:
Ha volna is vétkem,
Bünhödtem már érte,
S törvény értelmébe'
Szabad már személyem!"
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja!
Nap, piros volt arca,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piacra.
Haragos kedvében,
Hogy a nép csak állt ott,
S merőn szájat tátott
Tehetetlenségben.
Mért nem voltam ottan!
Kiáltottam vón a
Gyáva bámulókra
Veszett fájdalmamban:
Föl magyar nép, és e
Gaz királyt legottan
Fojtsuk az ártatlan
Áldozat vérébe!"