Petőfi Sándor: TÜNŐDÉS
TÜNŐDÉS
Ifjúkoromnak ébredése
Miként a koszorús tavasznak
| Ah, oly tündéri, szép vala, |
| Varázst mosolygó hajnala. |
Hű lyányka dűle karjaimba,
S mennynek röpíté képzeményim
| Hű lyányka csókja égete, |
| Hesper-tüzű tekintete; |
S az érzemény, mely lelkesítve
Rózsás berek lombsátorában
| Dagasztá e meleg kebelt, |
| Szelíden ömlő dalra kelt. |
Lejárt az év, s a fáradatlan
A kellemgazdag ifjuságnak
| Idő uj évet alkota, |
| Elhulla bájvirúlata; |
S nincs már a lyányka karjaimban.
Az istenítő boldogságnak
| És hervad a fantázia, |
| Ekkép ki kelle halnia! |
Ti, fönt a menny kék tengerében
Trónjához a szent végezetnek
| Mosolygva fürdő csillagok! |
| Olyan közel kik állotok. |
Melyik ragyog reményt szivembe,
Hogy egykor még örömre kelni
| Melyik ragyog közűletek? |
| Nem lészen tiltva véletek; |
Akár a lyányka hű ajkáról
Akár ha szárnya képzetemnek
| Szedvén új édes csókokat, |
| Dicsőbb világokhoz ragad. |
Pápa, 1841, november
