Petrőczi Kata Szidónia: XIV.
Sok könyhullatásim miát elbágyattam
Számlálván sok búmot épen ellankattam
Az szomoruságnak rabul adatattam.
Szívem bennem elholt a sok sohajtástúl
Erőm el szakadot a fohászkodástul
Már bucsumot vettem minden vigaságtul.
Mint halálra váltba megváltozot az vér
Sok kinaim miat meg indul az sok ér
Véghetetlen sok gond én bús szívemhez fér.
Hogy vígasztalhatnám elbágyat szívemet
Találnék oly irat meljel sebeimet
Kötözném enjhetvén az én gyötrelmimet.
Tavaszal zöldellő árnyékos ágakra
Szép folyó vizekre csorgó patakokra
De az is nem használ minden fordul búra
Tündöklő szép voltát noha én szemlélem,
De semmi örömem nintsen abba nékem
Semmi vígasztalást nem lelhet bús szívem.
Reménlem enyhítem azzal az én búmot,
És vígasztalásomra kezdvén notámot
Indítya a heljet könyhullatásimot.
Abbul nő szívemnek nagy szomorusága
Sohonnon nem lehet annak orvossága,
Mert már el buritot az bánat soksága.
Hogj nintsen szánója keserves igyemnek
Kiki vígan élvén az maga kedvének
Kedvez, szaporítván kinját sebeimnek.
Hamar elfeleitik hogy az én kinnjaim
Meg nem csendesűlnek ki miát fájdalmim
Inkáb nevekednek 's áradnak könyveim.
Óránkint gyötrődik e miát bús lelkem
Sem éjiel sem nappal nintsen könyebségem
Sőt kegyetlenkedvén nőtön nő inségem.
Ne késnék de hozná el boldog órámot,
Biszony vígan várom én kimulásomot,
Mert tudom elveszem tőle örök jómot.